Hetedik osztályosok voltunk. Osztályfőnökünk, Edit néni egyben a magyar irodalom és nyelvtan tanára is volt. Egy nap furcsa feladatot adott nekünk.
   - Írjatok fogalmazást rólam – mondta Edit néni.
   Döbbenten figyeltünk a tábla felé, hátha onnan jön valami segítség, és nem kell ilyen kínos helyzetbe kerülnünk. De semmi sem történt. Így hát hozzáfogtunk egy mestermű megalkotásához. A feladat befejezése után én voltam az a szerencsétlen szerencsés, aki felolvashatta, mit írt Edit néniről. Mindenki tudta, hogy Edit néni beteg, már nem is emlékszem, mivel volt problémája, talán a szívével szenvedett.
   Hosszabb-rövidebb elmélkedés után a végső megállapításom hatására az osztály, Edit nénivel az élen teljesen ledermedt. Néma, halálos csend követte az utolsó mondatom…
   - Edit néni, tehát, beteges hajlamú…

   Számháború a rajvezetőképző táborban. Mindenki nagyon izgatott, nehogy kiessen a játékból. A csata végén megünnepeltük a győztest egy csatakiáltással, és a táborvezető lelkesen arra kért bennünket, hogy énekeljük el az indulónkat.
   Ezt megelőzően éppen a barátnőmmel hülyéskedtünk, kriptáról meg egyebekről hablatyoltunk, és ahogy a felszólítás megtörtént, én oda se figyelve, mi van körülöttünk, hatalmas hangon elkezdtem énekelni:
   - Kriptában csörögnek a halottak, egymás tyúkszemére taposnak…
   Néma csend, majd hangos nevetés követte az új „úttörő indulónkat”.

   Középiskola, angol óra. Orosz-angol tagozatosak voltunk, de közülünk nem mindenki tanult általános iskolában angolul. Tehát teljesen kezdő volt. Osztályfőnökünk, aki egyben az angol tanárunk is volt, Szentmihály-Szabó Péter tesztelgette a tudásunkat. Az egyik fiút felállította, és megkérdezte:
   - Lacikám, hogy mondod angolul, hogy elfoglalt vagyok.
   Laci felállt, és büszkén kijelentette (fonetikusan írva):
   - Áj em buzi! (I am busy)
   Természetesen mindenki kacagásban tört ki.
   Mire az osztályfőnök csak ennyit szólt:
   - Nem kételkedem, Lacikám!