Mindenki ismétli a versekben magát,
Van, ki siratja e megcsonkított hazát,
Más meg elmerül a vágyban, szerelemben,
Hogy aztán csalódjon benne menthetetlen,

Akit bánt a mások nyomora, bánata,
Azt bolondnak tartják, és az pesszimista,
Sokakat kínozza a csigaház magány,
Siráma öncélú, a panasza silány,

A többségnek nem marad más, csak Jó Isten,
Szegény, rongyain kívül semmije nincsen,
Vannak, akik természetimádók lettek,
Mert vigaszt a bánatukra csak ott leltek,

És aki vágyik egy szép és új világra,
Azt a dicsőített, modern káosz várja,
Én is folyton csak ismétlem önmagamat,
Megértés, szeretet számomra nem marad.

Más szavakkal, másképp ismételjük magunk,
Már egy mókuskerék rabjai maradunk.
De ez az egész mi végre, és mi haszna,
Egy vers igazára ma ki is hallgatna,

Halomnyi írással telik meg a fiók,
Fanatikus lények a verseket írók.
Álmaim őrzik odakinn a csontkutyák,
Rigóim, cinkéim a macskák felfalták,

Már rég halott madarak dalát hallgatom,
Nincs, kiket etessek kiürült teraszon.
Lehet, pont ez a vers lesz az utolsó,
Hallom, ahogy pereg a végzetes orsó.

2015. 12. 19.