Búcsú, Mág Tamás, festőművésztől
Elindultál örök utadra, elmentél,
itt hagytál és el sem köszöntél.
Amerre jártunk, színek örök életét hagytuk
magunk után, képekre álmodtunk mesét
az utca csendjére beszélő mozgást. Álmokat
gyűjtöttünk arcunk mosolyában, hangokat
festettünk képre, szavak tükrös életére,
élettel játszottunk s az élet is játszott velünk.
Minket nem zavart az idő elmúlt messzesége,
mert az alkotás meg nem álló tempója
mozgatta lelkünket, kezünket, mert szerettünk
mindent, ami életet jelentett-- mozgást a képen,
mert minden kezdésben, vászonra emelted
életünk látott pillanatát. Láttalak tetőkön,
felhőkön ülve festeni s lent a vonalak házakká,
kapaszkodó magaslatokká szelídült fényében.
Egy utcasarkon rozoga biciklit tartott egy
mállófalú ház, s csak annyit mondtál: " ebből sok
ilyen bicikli lesz a vásznakon, mert ennek élnie
kell, mert benne, fogvatartott múlt van, álló idő".
Az utcákon lépteink meleg nyomát hagytuk takarónak.
Hangosan nem mondtad ki a szót, de emlékek folytak ki
az örök időt idéző utcákról, mindig ott jártál, ahol
városodhoz tapadt benned minden emlék.
Egyszer annyit mondtál csak: " itt a múlt, és a jövő,
Nagyváradot itt az emberek meleg szíve dajkálja és az idő! "
2019. szeptember, 8.
