Itt van, megérkezett a természet lánghajú királynője, aki lépteivel felébreszti a lankadó világot.
   Ahol lába földet ér, ott a fű smaragdzöld szőnyeggé válik, a fák pedig nehéz, lombos palástot öltenek, mintha az erdő is hűvös rejtekét díszítené fel egy ünnepre. A reggelek már nem a didergő hajnalok fázós sóhajai, a napfelkelte most már a horizont vásznán, bíborral s arannyal mossa el az éjszaka maradék árnyait.
   Nézd a búzamezőket, ahogy a még zöld tenger lassan átadja helyét a majdan ringó aranynak. A kalászok milliónyi apró, fénylő katonaként hajlonganak a szélben, mintha a Napnak hódolnának, aki fent, az ég azúrkék trónusán ülve ontja magából az életet. A délutáni hőség nehéz, édes illata, a vadvirágok, a fülledt föld és a szabadság aromája, amit a tücskök ciripelése, mint valami végtelen dallam kísér a háttérben.
   Aztán a nappal lassan átadja helyét az estnek, s a horizont szemünk előtt vérzik el a lemenő nap sugaraitól.
   A sötétség nem hideget hoz, hanem egy hűs bársonyos puha takarót.
   A csillagok, mint megannyi szentjánosbogár, gyúlnak ki az égbolt végtelenjében, miközben a föld is halkan fellélegzik a forróság után.
   De most is a nyár izzó szívdobbanása lüktet minden levélben, minden meleg szellőben, ahogy arcodhoz ér, emlékeztetve minket arra, hogy élni, érezni és együtt lélegezni a nyárral a létezés egyik legszebb ajándéka.

TM