Január szele ma a hideg mellett elhoz egy nyolc évtizedes sóhajt is, amely a végtelen orosz sztyeppékről fúj egészen ide hazáig. Az idő kerekén ma megállunk ott, ahol a történelem jéggé dermedt, és ahol a magyar katonák hite az utolsó lőszerrel együtt veszett el a hófúvásban.
   A Don-kanyar nem egy kanyarulat a folyón, hanem egy óriási, nyitott seb a nemzet testén, amelyet a felejtés hórétege próbál eltakarni, de a fájdalom fagyöngyei mindig átütnek rajta. Azon a végzetes napon a hazaszeretet és a kötelességtudat farkasszemet nézett a lehetetlennel. Katonáink nemcsak az ellenséggel harcoltak, hanem az elemekkel is. A tél ott nem fehér takaró volt, hanem egy élesre fent, csillogó bárd, amely könyörtelenül sújtott le az éhes, elcsigázott testekre.
   Minden elveszett édesapa, fiú és testvér egy kioltott gyertya lángja, amelyeknek füstje még ma is ott kering a magyar falvak régi házaiban. Ők voltak a gát, amelyet a történelem vihara átszakított, és bár a testüket befogadta az idegen föld, a lelkük mindig hazajár a széllel, nem csak ilyenkor, január közepén.
   Ma nem a számokról – a kétszázezer sorsról – beszélünk, hanem a néma és felemésztő várakozásról, ami asszonyok ezreinek arcára vésett mély barázdákat. Az emlékezésünk ma legyen egy olyan híd, amely a Duna partjától a Don jeges partjáig ér, és amelyen mi, kései utódok, a tisztelet virágaival vonulunk most végig.
   Legyen emlékük olyan maradandó, mint a kő, és olyan tiszta, mint az a hó, amely egykor eltakarta utolsó álmukat.

TM