Három éve már annak, hogy a kisfiam szobájában lakik Guszti, a hal. Ő az akvárium egyeduralkodója, családunk teljes jogú, pikkelyes tagja.
Egyszer a munkám egy kedves, 86 éves bácsihoz, Józsi bácsihoz sodort, akinek a kertjében egy gyönyörű kis tó található, tele mindenféle szebbnél szebb hallal.
Hetek óta jártam hozzá, amikor egyszer szóba került, hogy a kisfiam is nagyon szereti a halakat, és bizony neki is van egy a szobájában.
Józsi bácsi szeme azonnal felcsillant.
– Hát akkor szedek én ki neki egyet a tóból!
– Jaj, ne tessék fáradni! – próbáltam lebeszélni. – Ha szeretnék neki még egy halat, majd veszek én.
De Józsi bácsi csak legyintett.
– Ugyan már, kislányom! Van nekem annyi halam, mint égen a csillag! Hát majd én kifogok egyet a fiadnak!
Éreztem, hogy itt nincs vita. Józsi bácsi, ha egyszer valamit a fejébe vett, abból már nem volt visszaút.
Mondtam neki, hogy aznap már nem tudok maradni, mert várnak a többi betegeim, de pénteken jövök, és akkor együtt kiszedjük azt a halat.
El is érkezett a péntek.
Én pedig, mint aki komolyan veszi a feladatot, vittem magammal egy ötliteres befőttesüveget. Gondoltam, hal lesz benne, nem befőtt.
Beléptem a házba… és valami egészen furcsa látvány fogadott.
A mindig elegáns, mindig kifogástalan megjelenésű Józsi bácsi egy szál alsónadrágban feküdt mozdulatlanul a kanapén, és üveges tekintettel meredt a plafonra.
Én meg csak álltam az ajtóban.
„Te jó ég… csak nem történt valami?”
Odamentem hozzá, megfogtam a csuklóját… szerencsére éreztem a pulzusát.
Ekkor a halálra vált ábrázatú öreg barátom hirtelen megszólalt:
– Jajjj, kislányom! Nincs hal!
Mondom:
– Mi az, hogy nincs hal?! Elvitték az ufók?!
Mire majdnem sírva közölte:
– A tóban van! Csak egyet sem tudtam kifogni!
Na, ekkor jött a történet következő fejezete.
Elmondta, hogy ő bizony kiment a tóhoz, hogy kihalásszon nekem egyet. Csakhogy annyira koncentrált a feladatra, hogy sikerült beleesnie a tóba.
– Úszni nem tudok, kislányom! Azt se tudom, hogyan kapálóztam ki!
Itt azért megállnék egy pillanatra.
A tó körülbelül 140 centi mély.
Józsi bácsi pedig nagyjából 180 centi magas.
Tehát tulajdonképpen nem is belefulladt volna, csak legfeljebb egy kissé vizes lett volna a talpa.
De ezt akkor nem mertem neki mondani!
Én ugyanis már teljesen elsápadva álltam mellette.
– Józsi bácsi, az Isten szerelmére! Többet ilyen akciót ne tessék csinálni! Nem kell nekünk az a hal! Megvan a mi Gusztink, nekünk ő bőven elég!
Aznap nem is sebet ápoltam.
Lelket.
Azt hittem, ezzel lezártuk a halas ügyet.
Hát… tévedtem.
A következő alkalommal beléptem a házba, és az ebédlőasztalon ott állt egy hatalmas befőttesüveg.
Benne pedig…
KÉT HAL!
Csak néztem.
– Józsi bácsi… ezek hogy kerülnek ide?
Az öreg rám nézett, és olyan büszkeség ült az arcán, mintha legalábbis a Dunát halászta volna ki egyedül.
– Hát, kislányom… kiszivattyúztam az egész tavat.
Én csak pislogtam.
– Tessék?!
– Kiszivattyúztam az egész tavat, hogy kifogjam neked a halakat. Mert ha én egyszer megígérek valamit, azt én be is tartom!
Na, hát akkor már nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek.
Ott álltam a két hallal, és arra gondoltam:
Józsi bácsi nem is halat adott a kisfiamnak.
Ő egy teljes halászati beruházást hajtott végre érte.
És azóta is, ha valaki azt mondja nekem, hogy „csak egy kis szívességet tennék”, mindig eszembe jut Józsi bácsi.
Mert soha nem lehet tudni…
Lehet, hogy legközelebb már tényleg az egész Dunát szivattyúzza le értünk.