Szél csavarta a fákat,
zörgette az ablakot,
a tél egy pillanatra
újra kopogtatott.

Vékony hóréteggel
borította a tájat,
azt súgta a fülembe,
a tavasz még várhat.

Bár azt hitte, megijeszt,
én nem féltem tőle,
mert a nap odaült
a hegy tetejére.

Aranyszínt hozott,
meleget, reményt,
és már a tavaszról
suttogott mesét.

Illatozó ibolyáról,
zöldellő rétről,
az eget befestő
csodaszép kékről.

Az egyik reggelen
a tél már nem ébredt,
lágy szellő borzolta
a langyos vidéket.

Talált színeket,
virágos rétet,
így ért hát a tél
egyszer csak véget.