Jött a nyár,
madárdaltól hangos a határ,
s mint álom úgy ül virágon a mezőn,
s kint erdőn a fán,
a rét zöld selyemként terül a föld szívére,
vadvirágok mosolya simul a szél kezére.

Aranypalástját vállára vetette,
s lépett a dombra a fényes király,
meleg tüzét a völgybe lehelte,
hol megigézve suttogott a táj.

Kinyílt az égboltnak is kék selyemsátra,
a búzamező egy hullámzó tenger,
pipacsok gyúltak a zöld szoknyára,
mit tarka rétté szőtt a teremtő, s ember.

Ezüst patakok hangszerén lágyan játszik,
a tikkadt, lusta, délutáni szél,
a fák lombja is mind zöld lánggal ég most,
s róluk is csak a hűvös árnyék mesél.

A nappal egy izzó, mézként folyó álom,
mely lassan csurran át a világon,
hogy majd enyhülést hozzon,
a nap lágyan aranyat hint az est karjára,
s a szív is tovaszáll az éjbe ,
mint madár a végtelen nyárba.

Estére feljönnek csillagok,
mik apró porszemek,
s miket a horizont elvetett,
a hold pedig, mint izzó, sárga dinnye,
ringatja el a megfáradt vidéket,
mint egy gyermeket.

Eljött a nyár, a fényes, dús király,
lába nyomán most még zöldell,
de később majd szomjazik,
s kitikkad a táj.