Nem rezdül a levél,
álmosító a csend,
kis faluban harangszó,
hangja messze cseng.
Déli pihenőn van
az elfáradt birkanyáj,
csak a puli figyeli,
mozdul-e végre már.
Falatozik a juhász,
fa alatt tarisznyából,
megtörli bicskáját,
jót húz kulacsából.
Körbenézve látja,
bárányok is rendben,
eldől kabátjára,
álommanó lebben.
Tücskök húzzák mellé
az altató nótát,
hangyák szedegetik
a lehullott morzsát.
Kolomp ébreszti fel,
a nyáj indult útnak,
csalogatta őket
friss vize a kútnak.
Összeszedte holmiját,
a kutya is nyújtózott,
az itató vályúhoz
mind oda torlódott.
Megtölti friss vízzel,
csak szürcsögés hallik,
a kút hosszú gémje
sokszor mélyre hajlik.
Végül tovább mennek,
sorban legelészve,
követik a vezért
esti pihenésre.
Várja mind az akol,
benne friss a szalma,
jászolban az árpa,
az éjszaka nyugalma.
Hazatér a juhász,
várja a családja,
mindig rejt egy kincset
kopott tarisznyája.
Madárlátta kenyér,
egy csillogó kavics,
olyan, mint az arany,
de azért csak hamis.
Örülnek a gyerekek
egy esti mesének,
hallgatják ámulva,
hol jártak tündérek.
Végül elcsendesül
mind apraja, nagyja,
hold a kis ablakban
nézi mosolyogva.
Álmot bocsát rájuk,
legyetek boldogok,
csodaszép gyermekek,
jólelkű pásztorok.