A juhásznak csak úgy járja:
Kinn a pusztán van a nyája.
Napról napra s hétről hétre,
Ottan fő az estebédje.
Nem menne az mégse messze:
Itten nőtt fel cseperedve.
Öregapja híres nyája
Volt bölcsője, s most tanyája.
Néha azért sebbel-lobbal,
Két kezében kampósbottal,
Nekilódul, mert már várja
Csókkal egy jány a csárdába.
Elébb a csók, aztán a bor.
Megismétlik tízszer, százszor.
Hej, ha Mennynek van országa,
Az most itt van a csárdába!
Csóktól, bortól izzik vére,
Nem is fér meg nagy-ültébe’:
Odakiált a cigánynak:
Húzzad, míg nem töröm lábad!
Jány előtte, por mögötte,
A jobb karja nagy körökbe,
Hangja, mint az Ég-zimankó!
Gazdát cserél százas bankó.
A hajnalt már csönd takarja…
Szípjányt ölel büszke karja.
Mi történt… az ember sejti,
Ám a boglya mélye rejti…
