Káprázat vagy néma nem cselekvés.
Ujjaim bénán morzsolgatják az időt,
Mellkasomra ráült a félelem,
Talán önmagamtól a félsz,
Ereimben feltornyosulnak apró bűneim,
S gátként nyomasztják érzékeim
Komor sivatagát.
Te ott vagy, óvod kacér édes lényeddel
Csapzott létem dühös árgyélusát,
Míg simítlak, s minden idegemmel beléd kapaszkodom.
Görcsös markomban tartalak, számhoz emellek, 
csókollak, de kezem már üres.
A szétmorzsolt időben elvesztél,
S a lendület magával sodort talán egy újabb élet, lélektemetőjéből
Jut majd egy megtisztult feltámadás,
És új lelkemmel nem engedlek el soha.
Puha markomban tartalak,
Az idő legyen bármily konok és mostoha.

TM