Valamikor a ’70-es években Édesanyám munkahelyén dolgozott Rozi néni, aki igen bőbeszédű lévén, naponta számolt be kolléganőinek családi ügyeiről. Így aztán nyílt titok volt, hogy Rozi néni férje csöppet sem veti meg az itókát. Olyannyira nem, hogy az utóbbi években józanul tán még a Mindenható sem látta.
     Rozi néni átkozta is a percet, amikor hozzáment feleségül, és nem is titkolta, hogy jobban szeretné a Túlvilágon látni, mint esténként otthon. Különösen azért  mérgesedett el a kapcsolat kettejük között, mert a férj – Károly bácsi – erősen illuminált állapotában nem csak szidta-szapulta a legválogatottabb szavakkal nejét, de néha részéről tettlegességre is sor került.,
   Nem is titkolta Rozi néni, hogy naponta többször küldte melegebb éghajlatra, kedves, finom szavakkal hites urát emígyen:
- Dögölj meg te Rohadék! 
    Károly bácsi egy idő után úgy gondolta, hogy megfogadja hőn szeretett felesége  szavait, és minden előzmény nélkül fogta magát és elhalálozott. A dolog hirtelen történt. Rozi néni reggelre már hidegen találta féjurát, ami még inkább felzaklatta az amúgy sem rózsás kedélyű feleséget, hiszen váratlan halál esetén – már csak a látszat miatt is – a rendőrség megszállja a házat.
    Néhány órácskányi nyomozás után – hogy nem történt-e idegenkezűség – megállapították, hogy Károly bácsi önként távozott a túlvilágra, így Rozi néni elkezdhette a temetés előkészületeit.
     Nem lehet azt mondani, hogy túlzottan el volt keseredve, mindössze az vette kedvét, hogy nem bővelkedett anyagiakban. No de hogy megszabadult ilyen szépen Károly bácsitól, úgy gondolta, megadja a végtisztességet illő módon férjurának. Már csak hálából is, hogy vége a napi megpróbáltatásainak.
    Felöltöztette a legszebb ruhájába Károly bácsit, és a koporsóba mellé tett egy jókora üveg pálinkát is, hogy ha megszomjazik, legyen mit innia.
    A temetést követően még pár napig szabadságon volt Rozi néni, mert ugye közvetlen halál esetén néhány nap rendkívüli szabadság minden dolgozónak jár.
    Rozi néni egy hét múlva megjelent az irodában, igen nyúzott arccal, és bánatát rögvest megosztotta az őt végtelen tapintattal, együttérzéssel körülvevő kolléganőivel.
-   Azt hittem, megszabadulok a vén disznótól, de visszajár a nyomorult. Minden éjszaka meglátogat, nem hagy aludni. Hívtam én papot, meg javasasszonyt, de mindhiába. Elmentem a templomba is, hogy misét mondassak érte, de nem értem vele semmit! Hát még hóttában sem hagy nyugton a rohadékja! – háborgott magából kikelve. 
    Ismét eltelt két-három nap, de Rozi néni csak nem nyugodott meg, mert Károly bácsi állítólag minden éjszaka meglátogatta. Végül Rozi néni komoly elhatározásra jutott. Kivett pár nap szabadságot ismét, mert már igen viseltesen nézett ki.
   Visszajőve meglepődve tapasztalták a kolléganők, hogy milyen kisimult lett az arca, vidám a tekintete. Kérdezték is nyomban, hogy mi történt, Károly bácsi meggondolta a dolgot, és felhagyott a látogatásokkal?
-  Tudjátok, úgy döntöttem, hogy nem hagyom magam! Vettem öt liter szilvapálinkát, meg egy demizson bort. Főztem egy tíz literes fazékban töltött káposztát. Ezt mind kivittem a temetőbe, letettem a sírjára. és azt mondtam neki:
- Nesze Te mocsok, zabálj, meg igyál, de most aztán hagyjál nekem békét, mert kihantoltatlak és elégettetlek, hogy ne tudj visszajárni!  Aztán képzeljétek – mesélte tovább – másnap reggelre az egész fazék töltött káposzta, meg a demizson bor és a pálinka is eltűnt! Elvitte magához a sírba a mocsok, de a fenyegetésemtől beszart, mert azóta nem mer jönni!
     (A kolléganők dőltek a nevetéstől, de Rozi nénit meghagyták abba a tudatba, hogy az ételt és az italt egészen bizonyosan Károly bácsi vette magához…)