A kék bolygó,
mint álmaink lágy óhaja,
az űr sötétjén ringatózó
csillagok sóhaja.

Zöld szíve lüktet,
s erdők mélyén dobban,
folyók az erek,
melyekben hal csobban.

A nap aranya csillog a tó szemében,
a szél az ő lélegzete,
suhan a réten.

A hegyek, mint óriások,
az ég felé nyúlnak,
bölcs ráncok a völgyek,
hol patakok zúgnak.

A sok virág az Ő mosolya,
mely színes és édes,
a madarak dala,
mint szivárvány, oly ékes.

Az eső könnyei,
melyek néha tisztára mossák,
sajnos az ég bánatát
az emberek okozzák.

A Hold ezüst álma,
mi éjjel betakarja,
még talán megmentheti az ember,
ha akarja.

Ne feledjük,
mi is része vagyunk e csodának,
apró sejtjei e hatalmas,
élő világnak.

Óvjuk hát együtt
e drága kincset, féltve,
hogy a jövő nemzedék is láthassa,
mily gyönyörű a tengerek kékje.

TM