Él-e még költő, ki le meri írni:
„édes hazám, szerelmes nemzetem”?
Tud-e még poéta őszintén sírni,
s lenne-e Krisztus a feszületen?

Hová tűnik a szívből a rajongás,
miért vakulnak a lelki szemek?
Meddig oldoz kötéseket a rontás,
s imától a gége meddig remeg?

Hol enyészett el az őrzők példája,
akik kardra cseréltek láncokat?
A szent föld most kinek a prédája,
Istent, Sátánt mégis ki váltogat?

Van-e még pilises fő kereszt alatt,
ki nem csak égi mennyországot hirdet,
kinek az idegen bibliás szavak
csupán habjai az özönvíznek?

Ki ígér folyton szőlőt, lágy kenyeret,
s aztán jegyre ad bort és lisztet?
Ha békéről szól, a szava mérgezett,
s markába gyűlnek a közös kincsek.

A nép, ha űzik, porlad, mint az emlék -
kérges kezei ön sírját ássák.
Csak szelleme mard a tájon vendég,
hogy az új jövevények ne lássák…

2017.03.30.  Csorba Tibor