Csermelyt csepeg az eresz és felejtet

szeles hideget, havas, hosszú  telet.

Sárgába fordult  a fűzfa ritka ága is már,

a padon meglesi a készülő szerelmeket.

Kis tócsák villanó tükrében fürdik a nap,                                                                                                    

barna rügyek testében  készít friss nedveket.

Látom a jeleket, s a szívben is moccan az

ébredés gyolcsával melegített szeretet.

Amott, gyermek hangok visszhangja

simul a sárga-bolyhos, cirmos barkára,

bokrok alatt, vagy a fű-ölében kinyílik a

telet temető élet első, ibolya virága.