Lehullt már a tegnap csendje,
szél viszi az árnyak szárnyán,
minden szó, mely így elhalkult,
ringatózik múlt magányán.

Elfolyt az idő, mint sötét víz,
nem tükröz vissza arcokat,
csak az emlékek lassú zúgása,
zengi át a nyugodt álmokat.

A fények hirtelen kihunynak,
ködruhájában reszket a táj,
a lélek láthatatlanul árván
bolyong a világ peremén át.

Hideg, sötét éjszakában
kerget messze illant képeket,
két álom közt megpihenve
tétován körbe nézeget.

Egy régvolt arc a semmi mögött
halvány fények között lépdel,
nem kérdez, nem szól semmit,
csak eggyé válik a térrel.

Egy sóhaj cseng az éjen át,
mint távoli harangok szava,
s a szív, ha hallja, újra dobban,
de tudja, ez már nem az ő dala.

TM