A sors úgy hozta, hogy két unokám bölcsődéje három hétre bezárt Svájcban, mert hát itt is jár a dolgozóknak a szabadság.

Feleségemmel boldogan vállaltuk, hogy a két csemetét a tavak, erdők világában két hétre gondozni fogjuk.

Más világ. Valószínűleg mindenkinek van itt autója, de az utcák csak a munka kezdetén és végén vannak tele, aztán elnyeli őket a föld. Az utcákon csak elvétve áll itt-ott egy autó. A mi 18 éves autónknak is találtak egy földalatti garázst. Ha az eső esik és piszkosnak találtatik az autó, érdemes kiállni, mert szép tiszta lesz utána.

Az utcákon nyugalom, segítőkészség, mosolygós emberek, és ha egy zebránál lelassítok, és véletlenül arra jár egy autó, az is lassít, hogy időben meg tudjon állni.

A híreket hallva szégyenlem, hogy magyar vagyok. Hihetetlennek tartom, hogy szinte minden munkához kell alkalmassági vizsga, orvosi vizsgálat. Az én időmben legalább is igy volt. Igaz, most is kell, de ez nálunk átalakult a sógorsági, komasági, haversági kapcsolatokra. Ezzel együtt kezdenek eltűnni a családi, baráti kapcsolatok. Az ország "vezetését" egy személy irányítja, akinek fogalma nem lehet, hogy kell egy országot összetartani.

Sőt, ez a beteg ember abban ösztönösen tehetséges, hogy lehet családokat, csoportokat, városi és vidéki lakosokat összeuszítani, az országból kinnrekedteket tévesen tájékoztatni. A hazugság mindennapossá vált, sőt, a "győztes" köré sereglett embereknek kimondottan tetszik, hogy azt csinálják az emberek többségével, amit akarnak. 

Aztán elég egy éjszaka, hogy a törvények nagy része a visszájára forduljon.  A lényeg az, hogy egyszerre ne a többség jöjjön rá, hogy hülyét csináltak belőle.

Ezé a kisebbségé lettek a régi SZOT üdülők márkás hotel formában, az utak, amiket amikor építették, és kerülgetni kellett, akkor olvashattuk, hogy "Önöknek építjük, az Önök pénzéből", a Balaton nagy része, a mezőgazdaság és az ipar. Az, hogy egy ország miniszterelnöke beüljön egy közrádiónak csúfolt propagandarádióba, és ott konkrétan és bizonyíthatóan hazugságokat terjesszen rezzenéstelen arccal, egész egyszerűen döbbenetes. 

Most teszik tönkre azokat a vasúti szárnyvonalakat, amiknek feladata volt ráhordani az utasokat a fővonalakra, amiket még  nagyapáink építettek úgy 120 éve. Fogy az erdő, aminek a feladata lett volna a felhőkből kicsalogatni a csapadékot.

Ha besétálunk egy üzletbe, akkor az tűnhet fel, hogyha megnézzük a csomagolást, hogy az áruk nagy része már nem Magyarországon termett, vagy nem itt csinálták. Lehet a mellet verni, hogy mennyi autót gyártunk, azt mindig elfelejtik, hogy a gyár nem nekünk hozza a hasznot.

Imádtam a dinnyét. Szüleim nem voltak szuper gazdagok, de majdnem minden napra jutott jó dinnye az asztalra, mert a dinnyehegyekkel minden évben tele voltak a piacok. Most úgy látom, a dinnyének megárt a napsütés, az eső, a hőingadozás, és az éjszakák és nappalok váltakozása.

Ezeknek ellenére merték a termelők a lékelést minden szó nélkül megejteni. Gondolom, amit visszautasítottak, mert nem volt elég jó, ment a disznóknak, mert a termelés ellenére még a disznónevelés is belefért az ötéves tervbe.

Tavaly már alig láttam az üzletekben egy-két elfajzott példányt. Úgy nézett ki, hogy a magyar dinnye átvándorolt a környező országokba, mert ott volt rá kereslet, és a dinnyések is feltűnően hallgattak. Nem baj, legalább volt egy magyar termék, amit még nem kellett behozni az országba.

Gazemberség volt az is, ahogy a járvány ideje alatt bántak a betegekkel. Az utcáról kellett a körzeti orvosnál a nővérnek kiabálni, hogy szükségem volna egy beutalóra. Aztán hónapokig várni, mert csak akkor kaptam időpontot.

A cukorbetegségemre bevált gyógyszer behozatalát megszüntették, most is Bécsből kell behozni az egyik összetevőjét. De az egészségügyet hagyjuk máskorra, az már egy nagyobb falat.

Az tény, hogy minden héten akár többször is kapunk egy adag rossz hírt, amit már nem lehet kiheverni. A villamoson, buszon lehangoló végig nézni a sok unott, rosszkedvű emberen.

Ha véletlenül jó hangulatban indulok el otthonról, hamar elfogy az elképzelés, hogy ma lesz egy jó napom.