Volt egyszer egy kutya. Nagyon magányos volt. Ki tudja, miért senki sem akart vele játszani. Hiába ment a többi kutyához, azok elfutottak vagy kinevették.

Ha kérdezte, mi a baj vele, csak gúnyosan mosolyogtak rajta.

Ez nagyon elszomorította. Legszívesebben kifutott volna a világból bánatában.

Nincs is annál rosszabb, ha nincs barátunk. Mindenki elfordul tőlünk. Talán mindenben az a legrosszabb, ha nem tudjuk miért.

Megpróbált ő jó kutya lenni. Beilleszkedni a többiek közé. Kérve kérte, hogy fogadják be! Legyen neki is valaki a barátja.

Mindegyik kutya elutasította a közeledését. Egyszóval kiközösítették.

Érezte nem maradhat itt. Társai nem szeretik, sőt undorral tekintenek rá. Legalább tudná az okát. Biz Isten mindent elkövetne, hogy megváltozzon. Neki is legyen legalább egy jó barátja.

Amikor minden kötél szakadt, elindult az orra után. Igazából maga sem tudta, hol fog kikötni. Minden vágya az volt, hogy egy igaz, őszinte barátot találjon.

Ment, ment, rótta a poros országutakat. Remélte, hogy valahol talán más kutyák befogadják, s köztük megleli a barátját.

Mindenhol csalódnia kellett. Eb társai mérgesen, fogaikat vicsorgatva rontottak rá. Amelyik falkába bemerészkedett, az ott lévők elkergették. Még szerencsésnek mondhatta magát, ha ép bőrrel megúszta.

Kivert, magányos kutya volt. Nem volt neki barátja. Lehet, hogy jobb lenne, ha valamelyik árok partján szép csendben kimúlna. Ekkor talán, minden baja megoldódna.

Hosszú bandukolása után, távol mindentől leheveredett egy út menti terebélyes fa alá. Aludni próbált. Lábai már kegyetlenül fájtak. Elfogyott minden ereje.

Amint lefeküdt, sírva fakadt. Alig bírt elaludni. Nem volt ez igaz pihenés. Álmában is hatalmas, vad kutyák kergették, űzték, ugattak rá.

Egyszer csak furcsa zajra riadt fel. A feje felett mintha egy cica nyávogását hallotta volna.

Ez nem lehet – gondolta. – Bizonyára megbolondultam és már hallucinálok is.

Becsukta szemét, és újból aludni próbált.

Ekkor a nyávogás még hangosabban hallatszott.

Egy kiscica sírt fent a magas fa tetején. Nem tudott lejönni. Bizonyára már mancsocskái nagyon elfáradtak, és szeretett volna újból lába alatt talajt érezni.

– Mit csinálsz, te ott fent a fán? – kérdezte. – Miért mentél fel, ha nem tudsz lejönni.

A cica megszeppenve mondta:

– Amikor megláttalak, nagyon megijedtem, hogy bántani fogsz. Ijedtemben felszaladtam erre a magas fára. Már nem bírom tovább. Kérlek, segíts lejönni innen! Még az sem érdekel, ha felfalsz. Tudom én jól, szegény édesanyám mondta, kutya és macska örök ellenség.

– Tényleg, miért vagyunk mi ellenségek – tűnődött el a kutya. – Hiszen soha nem bántottuk egymást. Azért haragudjak rád, mert kutyatársaim, akik elzavartak maguk közül, azt mondták. A kutya a macskának örök ellensége. Különben is, te nem tudnál ártani nekem. Akikben bíztam eddig, azoktól semmi jót nem kaptam az életemben. Miért ne segítsek, ezen a szerencsétlen, kicsi állaton. Ugorj, cicus! Bízzál bennem, elkaplak!

– Nem csapsz be? – bizalmatlankodott a cica.

– Őszintén mondom, megbízhatsz bennem. Ugorj bátran!

A cica kicsit habozott, majd a mélybe vetette magát egyenesen a kutya karjaiba.

Amikor mindketten testközelben voltak, kicsit meglepődtek. A cica megpróbálta a kutyába mélyeszteni hegyes körmeit, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. A kutyában is feléledtek az ősi ösztönök, és már – már majdnem elkövette a végzetes hibát. Szerencsére, amikor tekintetük találkozott, és szemeikben megcsillant valami különös, eddig ismeretlen fény, szíve hevesen kalapálni kezdett.

Ez lenne a barátság? – kérdezte magától. – Milyen nagyszerű érzés. Eddig még ezzel sohasem találkozott vele.

– Kicsi cica, legyünk barátok! – javasolta.

 Kissé félt, hátha ő is elutasítja, mint eddig mindig a társai.

A cica riadt szemekkel nézte a kutyát. Reszketett a félelemtől, de valószínűleg ő is hasonlókat érzet. Egy kis idő elteltével vékonyka hangján kinyögte:

– Legyünk.

Ettől a naptól kezdte mindenhová együtt mentek. Együtt játszottak, és soha nem hagyták el egymást. Igazi barátokká váltak, még ha sokan meg is szólták őket. De kit érdekel ez, ha a szívekbe beköltözik az igaz, őszinte barátság.