Most egy igaz történetet mesélek el nektek. Nem is olyan régen történt. Cseresznyét szedtem és a fűben egyszer csak egy barnás színű kígyót vettem észre. Ott napozott szépen összetekeredve, mit sem sejtve, hogy vendég érkezik a kertbe.
   Megvallom először meglepődtem, és hirtelen nem tudtam, mit tegyek. Mindenkiben van egy kis félsz, ha kígyóval találkozik. Az ősi ösztön, hogy a kígyó az csak veszedelmes, rossz állat lehet. Lehet, hogy ezt a tévhitet Ádám, Éváig lehetne visszavezetni. Az emberek többsége irtózik ettől a csúszó-mászó állattól.
   Én is így voltam vele ott a cseresznyefa alatt. Tudom sokan ilyen esetben botot ragadnának, és agyon vernék. Tegyük szívünkre kezünket, ha nem ez az első gondolatunk. Undorodunk a hüllőktől. Pedig nincs igazunk. Szegény jószágok jobban félnek tőlünk emberektől, mint mi tőlük.
   Ez a kígyó is ijedten rezzent össze, amikor meglátott, meghallotta lépteimet és mindjárt menekülésre fogta a dolgot. De az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát. Megállt és a magas fű közül rám emelte zöldes szemeit. Bizonyára támadni akar - gondoltam. - Különben, miért nem tűnne el villámgyorsan.
   Nem tudtam, mit tegyek? Maradjak vagy elszaladjak? Végül várakozó álláspontot választottam. Vártam, mi fog történni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem féltem egy kicsit. Végül a kígyó így szólt hozzám:
–Ne félj, és te se bánts engem?
Ezen nagyon elcsodálkoztam. Még sohasem hallottam beszélő kígyót. Ilyen nincs. Kígyók nem tudnak beszélni, legfeljebb sziszegni.
–Te tudsz beszélni? - kérdeztem egy kis idő elteltével, és alig kaptam levegőt a meglepetéstől.
–Ha nagyon akarunk, akkor tudunk és értjük az emberi nyelvet. Csak ti emberek nem akartok megérteni bennünket. Rettegtek tőlünk, és irtatok bennünket. Pedig, ha nem bántatok, mi sem támadunk meg benneteket. Lehetnénk jó barátok is, ha ti is akarnátok. Leszel-e a barátom? - kérdezte váratlanul.
–Barátod? - ért váratlanul a kérdés. - Egy kígyónak legyek a barátja?
–Igen. Miért ne? Egy kutya vagy macska mennyivel jobb barát, mint egy kígyó?
–Nem is tudom - válaszoltam. - Még sohasem hallottam, hogy az embernek kígyó a barátja.
–Látod, ez a baj veletek emberekkel. Nem mertek elszakadni a megszokott dolgoktól. Bezzeg, ha kutya lennék, akkor most itt gügyörésznél nekem. Simogatnád a hátamat és tán még egy nagy csontot is dobnál nekem, hogy bebizonyítsd barátságodat. Ugye?
   Igazat adtam a kígyónak. Valóban, ha a kertünkben egy aranyos kiskutyát találtam volna, akkor minden jóval elláttam volna és talán még az ölembe is vettem volna, hogy megszerettessem magamat. De mivelhogy csak egy kígyóról van szó, bizalmatlanul fogadom baráti ajánlatát.
   Ki fogja nekem elhinni, hogy összebarátkoztam egy hüllővel és most már igazi, jó barátok vagyunk? Emberek elképedve fognak rám nézni és talán sokan még tőlem is megundorodnak, amiért az Édenkert hazug állatát a keblemre vonom.
   Nagy bajban voltam ott a kertben. Szívem mélyén mindenben a kígyónak igazat adtam. Ennek ellenére mégsem tudtam, mit tegyek? Nem tudom, más volt-e ilyen helyzetben? Ha volt, akkor jó lenne tudnom, hogyan oldotta meg?
Mi emberek, azt gondoljuk, nálunknál nincsen okosabb lény a földkerekségen.
   Nézzük meg csak viszonyunkat az állat és növényvilággal! Történelmünk során csak pusztítottunk. Állatok százai, ezrei pusztultak ki miattunk. Kapzsiságunk az oka, hogy lassan már nem lesz erdő a Földön. Minden fát kivágunk, pusztítjuk környezetünket. De még saját magunkat sem kíméljük. Háborúzunk egymással és amerre csak járunk vér és szenvedés.
   Nem szörnyű ez? Még nekem van félnivalóm ettől a kígyótól? Hiszen előbb a barátságát ajánlotta  fel nekem. Talán bennem látta az emberiség érdemes lényét, akivel barátkozni kell, hogy a világ holnap jobb és szebb legyen. Igen el kell fogadni ezt a barátságot. Félre az előítéletekkel. Ez a kígyó küldöttségként jött, hogy már legyen vége az esztelen önpusztításnak. Mi emberek vagyunk a veszélyesek saját magunkra és, ha nem változtatunk ezen gyorsan, akkor fajunk mindörökre eltűnik a földgolyóról, és nem fog utánunk maradni semmi, ami nagyságunkat hirdetné.
A kígyó még egyszer rám nézett és kérdezte újból:
–Nos, leszünk barátok?
Erre én, nem tudom, mi adott erőt gyors elhatározásomra vidáman elkurjantottam magamat:
–Naná, hogy leszek. Mától kezdve a barátod vagyok. Kezet rá!
Alig, hogy ezt kiejtettem a szám, el is szégyelltem magamat. Hiszen kígyóknak nincs keze, se lába. Milyen ostoba is vagyok. Valami mást kellett volna mondanom. De ezen a kígyó barátom nem sértődött meg. Sőt elmosolyodott és hegyes nyelvét felém nyújtotta.
   Máskor ez, bizonyára félelmet keltett volna bennem és ijedten elrohantam volna. Ellenben most a nyelve villanása és az azt követő sziszegő hang barátságos volt.
–Akkor ezentúl, mi már barátok vagyunk - mondta a fűben tekergő kígyó. - Ha legközelebb találkozunk itt a kertben nem fogunk félni egymástól.
–Igen - válaszoltam. - És ugye majd sok, szép dologról fogsz mesélni nekem?
–Az csak természetes. Rengeteg dolgot kell még megbeszélnünk. Sok az elvarratlan szál, melyeket nekünk kígyóknak és embereknek rendeznünk kell.
   Ebben is igazat adtam neki. Meg kell változni a világnak, ha nem akarunk katasztrófát. Tudom, ez nem lesz könnyű feladat, de meg kell próbálni, még ha oly nehéznek is tűnik.
Még egy ideig beszélgettem a kígyóval, de mennie kellett. Várták a többiek, hogy megvigye a hírt sikerült meggyőzni egy embert, hogy éljenek békességben, és tegyenek érte, hogy a világ jobb legyen!