Akiről itt beszélek,
ő az író, az önmaga,
sorsát csak ő ismeri,
más úgy senki sem tudja.

Szomorú végig nem lehet,
vígság tán még kicsi akad,
nevetni, kacagni szeretett
akkor is, ha az élet hasadt.

De génjeiben kódolva tán
előírt sorsa már ott létezett,
így mint vezérelt gépi ember
mást sem csinált, cselekedett.

Vitte őt a sors vihara tovább,
hasadt az ég, szakadt a kabát,
idegszálaiban a kód dolgozott,
nem volt sem jobb vagy balra át.

Nappalt éj követett, hetet hónapok,
ám változtak most is az évszakok,
reggelente hangzottak köszönő szók,
imával várva teltek a mindennapok.

Muzsika szólt, vagy daloltak a gépek,
nem fordítva, akarva írtam le e képet,
igen, a munka volt fontosabb mindennél,
de ma már a muzsika, sem a gép nem zenél.

Mint magányos fa a zord télben, oly sivár,
dermesztő csend, fagyott lélek öleli már,
társaitól megfosztott, kiközösített jégmadár,
úgy néznek csupasz ágai, ahogy rávetül holdsugár.

Itt már csak fekete és szürke minden,
kóborló lélekkel, magánytól megedzetten
ordítanék, mint éhes ordas, oly keservesen,
hogy engem többé már senki sose keressen.

Te, magányos fa leszel eztán életem utolsó jelképe,
mint megmaradt lombmaradványod emléke,
kitartóan dacoltál, ám senkinek nem kellettél,
ó, szegény, még lángoló tűzbe sem vettettél.