Ilyen sűrű ködre még öregapám sem emlékezett, szokták mondani, hát eszembe jutott, hogy régen talán köd abszolút nem is volt, hiszen nem beszéltünk róla soha. Annyi minden másról viszont igen. Ezt majd legközelebb.
     De most a szomszéd házig is alig lehetett látni, csak a tető körvonalai sötétedtek.
     Kinyújtottam a kezem, hideg cseppek rakódtak rá, és hallottam, amint a fáról is nehéz súllyal pottyannak egymás után ágról ágra, hogy végül a földön szétterülve egyesüljenek kis tócsákban.
     A kutya odajött, megsimogattam, bundája nedvességét lesöpörtem kezemmel, hívtam a házba, de nem akart, kint tartotta a kötelességtudat. Fülelte a láthatatlan világot, őrizte a csendet.
     Nem volt madárfütty, csak a néma, mindent elborító szürkeség.
     Ha romok lettek volna körülöttem, az apokalipszis utáni időt mutatta volna képzeletem, olyan elhagyatottnak, csendesnek, nyomasztónak tűnt minden. Mad Mexen nevelődött lelkem összerezzent, majd felnevettem, ugyan, ez csak az időjárás! Aztán gondolataim játszadozni kezdtek, mi lenne ha?
     Elhessegettem, kinyitottam az ajtót, fény áradt ki rajta, beterítette az udvart, a boldogan szaladgáló kutyát, a gyémántcseppekbe öltözött fát, a fényes, szikrázó tócsákat. Ekkor a távolban is megjelent a mindent gyógyító, lelket simogató fény. Felkelt a nap.

TM