Az erdőre leszállt a köd. Nem az a könnyű, szellő által is fellebbenthető vékony takaró, hanem a sűrű, nehéz, alig mozduló enyves köd, mint egy nagy madár szárnya, mindent betakart.
   A falevelek meghajoltak súlya alatt, a gyengébbek lepottyantak, a köd pedig az ágakon lassan cseppekké válva vánszorgott a törzsig, ahol aztán végigfolyva, az avarban gyülekezett.
   Egy férfi lépkedett lassan, komótosan, egyáltalán nem sietve, kerülgette a fákat, bokrokat, tudomást sem vett a ködről.
   Pedig az megtelepedett a kalapjának karimájában, mintha kis madáritató volna, és az esőkabátján is térképet rajzolva csordogált végig. Bajuszán a vízgyöngyöcskét néha letörölte, és ballagott, botját biztosítéknak használva, ha megbotlana, vagy esetleg pókháló akadna az útjába, amit el kell távolítani.
   De ma pókhálók sem voltak. A köd földre húzta őket, szorgos gazdájuk pedig feladva a küzdelmet, elbújt a talált zugban.
   Egy ázott mókus szaladt haza, szájában mogyoróval, száraz helyre vágyott ő is.
   Az erdő lidércei örömtáncot jártak, végre itt az ő idejük. Minden fa, bokor mögött ott leselkedtek, azt várva, kit lehet megijeszteni. De ilyet nem találtak, az ember rendületlenül ment tovább, a mókus hazaért, a pókok meg nem törődtek velük. Különben is, kezdett kisütni a nap, felszárítani az erdő könnyeit, elhozva a fényt, vidámságot.
   Amúgy meg valamiről csak írni kellett, nem?

TM