Dédmamám zsámolyáról nézem a világot,
előtte fonott kosár,
keze simítva hámozza a kukoricaháncsot.
Kék égen vándormadár.
Koppanva gurulnak az aranyló szemek,
lassan telik a kosár,
egy tarka tyúk lopva arra jár.
Dédim dúdolgat, mintha nem látná,
szeme rám nevet.
Kiszór tenyeréből néhány kukoricaszemet,
és a kert minden zugából
tyúkok, kakasok, de még a kacsák is,
körénk sereglenek.
Már nem Dédim zsámolyáról nézem a világot,
csak egy forgószékből, mint egy délibábot.
Előttem gép, száguld az internet.
Bennem egy más világ.
Megszólít, mozdítja tétova kezemet,
betűket keresve simítom a billentyűzetet.
Függönyrésen napsugár integet.
Koppannak a betűk, szavakat alkotnak.
Szívem sóhajával feléd terelgetem.
Rád gondolok.
Talán békére hangollak.
Közben dúdolgatok, és a szemem nevet.
Születik valami szép,
- s te talán örömmel olvasod majd -
betűimből összerakott,
kiskosárba összegyűjtött szavaimat,
madárlátta, napsugár nevelte,
ősi örökségemet,
legújabb versemet.
