Szent alázattal csodálom minden versedet nap mint nap,
s mint aranyló tollpihe,
a templomi áhítat csöndjét,
a fájdalmas sóhajok libbenésében két ima között.
Egy géniusz, kit Istenünk a földre küldött,
s viszi véres sebeivel keresztjét a golgotára,
s mi, hitvány halandók, bámuljuk szenvedései útját, és majdan, ha rádöbbenünk vétkeink
súlyára, csókoljuk lábnyomát,
ha a puszta szélfútta jajkiáltásait végre agyunk felfogta.
Ó, Isten ajándéka, mit nem becsül e kor, s nem ád néki babérkoszorút, dicsfényt,
s hagyja őt szenvedni a nyomorban.
Ó, ez az elvadult világ, melyben csak a javak sokasága számít,
s holló a hollónak vájja már ki a szemét a vagyonért,
s nem számít a szerénység,
azt lábbal tiporja szét.
Ó, hol elveszett a költészet,
a líra, s nem számít már
se ember, se agg, se gyermek,
s a tudás darabokra tépve hever az utcaszélen a porba dobva.
Szégyen és gyalázat, hogy hagyjuk az évezredes tudást elveszni, s nem ápolni,
tovább vinni, hogy majdan leendő utódaink is okuljanak eltévelyedéseink
gyötrelmeiből.
Egy költő sorsa sohasem könnyű, ő a kultúra követe,
mely hatalmas felelősséget ró elkötelezett lelkére.
Az utókor dönti majd el, ki volt a géniusz, de köztünk él,
kérlek, emberek, ne hagyjuk elveszni eme csodálatos értékeinket.
Serceg a toll a fehér papíron, s egy nyomorban élő költő megható, ámulatba ejtő
költeményét írja minden olvasó csodálatára.
Zord a világ, egyre kíméletlenebb, de a remény, hogy egyszer elnyeri méltó helyét az
irodalom nagyjai között, él még, s az utókor felelősen ítélkezik majd.
Isten áldása kísérje lépteit.

2021. január 14.