Ülök egy hófehér habos felhő szélén,
az ég peremén, és lenézek a földre,
könnyem hullik és Ti lent
esőként érzitek, ugye!
Forr a világ, nincs egység,
a háború mindig tart még,
és ki tudja, véget mikor ér?
Ember az embert miért bántja,
magát erősebbnek, okosabbnak miért tartja?
Békét szeretne a legtöbb ember,
miért a kisebbség dönt
a többség érdeke felett?
Miért a sok sebesült,
sérült ember, a sok özvegy
és sok lélekben is sérült gyermek,
életük megpecsételődött örökre,
s reményük sincs már semmire!
Elborzaszt, hova tart ez a világ,
unokáinknak mi mit hagyunk hátra már?
Szomszédunkban dúl a háború,
a híreket hallva a helyzet iszonyú!
Aggódom csöppnyi népemért,
mely egyre fogy,
pedig szívében őrzi még a reményt!
Könnyem hull a földre,
permetező esőként ér le!
Jobb az embernél a természet,
sokszor visszaveszi,
amit az ember tőle elvett!
Esőt issza mohón a szárazságtól
szenvedő föld,
az őszi vetésnek most jól jön.
Gyöngyökként gurulnak szerteszét
az esőcseppek,
enyhet nyújtva a szomjazó földeknek!
November közepén már hűvösek az esték
és a hajnalok,
a ködfátyol sokszor okoz
a közlekedésben is gondot!
Harmat csillog a hajnali ködben
az ökörnyállal befont bokrok között!
Fáradtan kel fel a nap sugara,
már alig ad meleget,
a vörös égalja szelet ígért,
és meg is jött az erős, hideg őszi szél!
Vacogva húzza össze magán a kabátot,
kit a hajnal az utcán ért!
Ilyenkor sajnáljuk, hogy oly gyorsan
elszállt a forró meleg nyár,
jó lenne egy kicsi most belőle,
de nem lehet, ez nagy kár!
Én ülök egy hófehér habos felhő tetején,
és könnyem hull permetként a síró földre,
remélem, hagyunk hátra értéket
az unokáink részére!
Az utókor majd dönt,
hogy mit hagytunk magunk mögött!

2025. november 14.

TM