A kis antikvárium a mellékutcában bújt meg, szinte szégyenlősen, mintha tudná, hogy a város már rég túlnőtt rajta. Régi könyvek illata lengte be, az a fanyar, poros, mégis otthonos szag, amit csak azok értenek, akik valaha is menedéket kerestek a lapok között.
   Bence véletlenül tért be. Az eső elől menekült, de ahogy belépett, úgy érezte, mintha valaki halkan azt mondaná: "Végre megjöttél."
   A polcok között bolyongva egy vékony, kopott kötet akadt a kezébe. Nem volt rajta cím, csak egy halvány, kézzel írt név: "K. Ilona". Kinyitotta. A lapok szélén jegyzetek futottak: apró, sietős betűk, néhol aláhúzások, néhol kérdőjelek, néhol egy-egy sóhajnyi megjegyzés: "Ez igaz." "Ezt én is átéltem." "Ezt tovább kell adni."
   Bence úgy érezte, mintha valaki beszélne hozzá. Nem a szerző, hanem az olvasó, aki évtizedekkel korábban ugyanitt tartotta a kezében a könyvet. A könyv nem akart elhallgatni. A könyv tovább akarta adni azt, amit valaki egyszer már megértett belőle.
   Bence megvette. Hazavitte. És amikor este a lámpa fényében újra kinyitotta, rájött: a magyar irodalom nemcsak a szerzőkben él, hanem azokban is, akik nyomot hagynak a lapok szélén, egy gondolatban, egy aláhúzott mondatban, egy továbbadott felismerésben.
   Másnap, amikor visszament az antikváriumba, a tulaj mosolygott.
   - Tudja - mondta -, vannak könyvek, amelyek mindig megtalálják a következő olvasójukat. Ők hagyják a legszebb jeleket az utókornak.
   Bence bólintott. Most már értette.