Lelkemben csodás öröm fakadt,
vérem szinte bizsergett, forrt égve,
nappali égbolton láttam Csillagot,
oly volt az érzés, mint szerelem heve.

Tizennégy évesen láttam a lányt,
csábított, kedvesen mosolygott,
miről hallgassak, vagy ne beszéljek,
hisz fenyegetőt mondani nem szokott.

Akkor írtam le azon szavakat,
ha kevés fület is ért el versem,
nem tágítottam sosem magamtól,
míg rímeket akadozva kerestem.

Világi sors úgy akarta a folytatást, hogy
éter hullámain halottam vissza szavam,
akkor kaptam sokaktól oly sok bátorítást,
papírra hogy vessem, mit gondolt agyam.

Kedvem még a fagyban is kerengjen,
így majd szív heve olvassza a jeget,
majd üzenek a volt leendő létezőnek,
szeressék, értsék meg minden versemet.

Igaz, szegény maradtam, de mégis gazdag,
lelkemből sokszor bánat, de szeretet is fakad,
ti, akik majd ha olvassátok ezen sorokat,
szemetek zugában olykor könnycsepp is akad.

A jégmadár vijjogva csapdos,
Dráva hol árad vagy épp apad,
egy költő van tán születőben,
adj neki hitet, mert sokszor az marad.