A könyvtár csendje mindig ugyanaz volt: a polcok lélegzése, a papír halk susogása, és az a különös, megfoghatatlan érzés, hogy valaki figyel. Nem rosszindulatúan, inkább úgy, mint amikor egy régi barát várja, hogy megszólítsd.
   Anna húsz éve dolgozott itt. A könyvek voltak a társai, a polcok a biztos pontjai, a történetek pedig a menedékei. De azon a hétfő reggelen valami megváltozott. A polcokon néhány könyv eltűnt. Nem sok, csak három-négy. Másnap visszakerültek, de nem oda, ahol előző nap álltak. Mintha valaki éjjelente átrendezné őket. Először bosszantotta. Aztán elgondolkodott. Végül rájött: nem a könyvek változnak. Ő maga.
   Minden nap olyan művek kerültek a keze ügyébe, amelyekre épp szüksége volt. Márai egy mondata, amely a veszteségről szólt. Szabó Magda egy nőalakja, aki nem félt újrakezdeni. Pilinszky egy sora, amelyben több volt a csend, mint a szó.
   Mintha a magyar irodalom válaszolna neki. Mintha a könyvek tudnák, hogy hol fáj, hol bizonytalan, hol keres kapaszkodót.
   Egy este, zárás után, amikor a fények már halványodtak, Anna megállt a polcok között. Nem kérdezett semmit, nem várt semmit. Csak hagyta, hogy a könyvek körülöleljék. És akkor megértette: a könyvtár, amelyet keresett, nem a polcokon volt. Hanem benne. A magyar irodalom nem a papíron él, hanem azokban, akik olvassák, akik továbbadják, akik egyetlen mondatot megőriznek belőle.
   Másnap reggel, amikor egy kislány belépett, és félénken megkérdezte, melyik könyvvel kezdjen, Anna mosolygott.
   - Azzal, amelyik megszólít - mondta. - És ha majd egyszer továbbadod valakinek, akkor te is nyomot hagysz az utókornak.
   A kislány bólintott, és Anna tudta: a könyvtár, amely nem létezik, mégis tovább él. Minden olvasóban. Minden mondatban. Minden jelben, amit valaki megőriz.