Az elmúlás hercege gyöngéden kúszott
a csöndesen kihűlő, hófehér tájra,
finoman puha altatót dúdolt,
s csókokkal hajolt mennyasszonyára.

Ölelte szerelmét, a végtelen Életet,
az örökké csábító, igéző végzetet,
ki létének értelme, valódi párja,
akinek csókját úgy kívánja, vágyja!

Ölelkeznek ők azóta szüntelen,
hogy a Semmiből kiáradt a Mindenség hirtelen,
általuk testet ölt az istenek óhaja,
nászukban egyesül Nap tüze, Hold dala.

Születés, elmúlás az érme két oldala,
létezést ringat a körforgás mámora.

TM