Előttem, egy régóta idetévedt
 vadkörtefa, fehér bokrétáját
 simogatja a májusi szél.
 Régi tanyák emléke bujkál a réten,
 s egy villámverte véndiófa
 csonka ága az enyészettel beszél.

Embernek már nincs nyoma sehol.
Verandák alatt, csak a szél dalol—
temetett az idő bunkós kényszere.
A játékokat már eltemette a múlt,
maradékán virít a jelen nyomorúsága,
és a láb - taposta út sok, sok sebhelye.

Talán őrnek állították ide ezt a körtefát.
Tavaszonként biztatón veti virágját
éltető nap s a futkározó szél ölébe.
Látom, még gyűjti a fényt, merészen
áll időt látott, lombos kosztümében—
fényes, takaró fátylat von a nap föléje.