Áldás, békesség,
köszönt a nagyapám,
keze megpihent
pillanatra kalapján.

Adjon Isten, jónapot,
üdvözölte az idegent,
ki a falu utcáján
sétálva végigment.

Kézcsókom Marika,
így szólt a postásnak,
tisztelet volt ez
a nehéz munkának.

Szerbusz, édes öcsém,
a szomszéd fiúnak járt,
ki otthon töltötte
néha vasárnapját.

Dicsértessék pedig
csak a plébánosnak,
ha templomon kívül,
bárhol találkoztak.

Nem volt szia, helló,
csá, meg semmi csumi,
elmaradt a csőváz,
a csőtoll és a hali.

Köszöntötték egymást,
akár kalap levéve,
fejükre a tisztelet
került csupasz helyére.

Emlékszem e percekre,
én köszöntem csókolomot,
asszonyként a kis öregek
nekem emeltek kalapot.

Ma mindenki csak te,
meg legfeljebb csocsi,
végül is hát örvendezzünk,
ha köszönnek, bocsi.

TM