Vártak rám.
Szemükben rebbenő kíváncsiság.
Figyelik mozdulatom.
Vajon, mit takar mosolyom?

Kicsit izgulok. Szóra nyílok.
Képeimről mesélek,
verseket mondok.
Egerben,
idős embereknek.
Kiket összekovácsolt betegség, magány,
gondok.

Egy idősotthon lakóihoz szólok.
És érzem, lágyan lebben őrangyalom szárnya,
különös áramlat ölel át.
És a megtört szemek egyre küldik felém
valami halvány szeretet sugarát.
És érzem, hogy én most emberszíveket varázsolok,
mert azok a kis mosolyok, boldogok.

A  fáradt arcok ellágyulnak.
A konok ráncok kisimulnak.
Ki feszült volt, elengedi,
mi bántotta, nem fáj neki.

Tapsol.
Minden kicsi versem után,
csillagszemét felém küldi.

Megvallom, kicsit remegek.
Vadidegen emberek.

És mégis.
Átérzik az életemet,
életemet és lelkemet.

Átélem az elméletet,
a szíveknek zárt ajtaja,
csak szívünkkel nyitható meg.
Köszönöm Nektek,
kedves egri, idős emberek!

2024. augusztus 2.

TM