Rájöttem, hogy ellenedre élek,
mint viszketeg, vöröslő fekélyek
testhajlatban létre kélnek.

Lassú kínjaidnak fattygyümölcse
lettem, véred, húsod, bőröd bölcse,
árvaságod mostoha kisöccse.

Menekülnél, de már késő:
ez a gyökér végtelenül végső,
önmagába visszatérő lépcső.

Nézd, a napok hordják hordalékuk,
cselekvések szülik egyre céljuk,
kezünkből az idő szerte szétfut.

Álljunk le egy percre összenézni;
ugye nem tudjuk már föl se mérni,
hogy lehetne egymás nélkül élni?

1985. április 27. Cs.T.