Démonokkal teli est –
fekete fátylát felvette,
kiült a parki padra úgy
hogy, Csillagokat Holdat nézte.

Lengett szélruhája –
nyelvével simogatta az éjjelt,
tudta vagy nem tudta –
picit csak ehhez értett.

Úgy aludtam akkor, hogy fogtad
egész éjjel munkától fáradt kezemet,
sosem hallott szót fülembe súgtál
amely mardosta rég lelkedet.

A messze nagyon messze réten
ahol szalmás lett lányka ruhád,
mert a sárguló kazlak tövében
látott bennünket Anyád.

Fiúgyermek meg lányka
ámulnak – remegőn riadtak,
hogy mekkora most a vétkük
a játékban másra is kíváncsiak voltak.

Az alvó idő hallgatag szava --
hisz a régi játszótárs nem panasztevő,
jég alá került a múlt köve, mert
azóta eltelt sok-sok idő.

Az emlékezet bizonytalan óra
kegyelem nélkül hullanak a cseppek,
számlap nélküli a fogyó idő
nem ejtenek könnyet a kőszemek.

A kertben elcsendesült a szél
karodból karom kivált,
némán tátog az eddig zárt száj
nem értem, mert elvesztette szavát.

Kezembe törte szürke ecsetjét
vászonra már nem alkot képet,
gyaluból szíjács sem zizzen
keresi – maga alá húzná a széket.

Fáradságos munka tudatában –
a képzelet képére káprázóan tekint,
hajnal van – leteszi a tollat
egy árva kutya vakkant odakint.