Ott messze a horizont,
előttem a mély óceán,
állok itt egy szigeten,
oly elhagyottan árván.

Felettem sirályok riognak,
egyhangúan csapdos a hullám,
mintha valamit üzenne,
suttogva beszélne hozzám.

Bár érteném szavát,
akkor válaszolni tudnák,
de gondolataimat a kövek,
egyre mélyebbre húzzák.

De majd e víztömeg,
ez a végtelen nagyság,
megfejti kőbe zárt titkomat,
nem fecseg, lesz örök némaság.

Titkait élőember soha,
de soha meg nem fejtheti,
oda lent majd kagylókba zárt,
sok-sok igazgyöngyben elrejti.

Varga István – Barcs.