Eső áztatta, nap szítta,
nem tudta senki milyen volt,
rég elveszítette színét,
szél fújta rá a port.

Köszöntöttek vele ismerőst,
megemelték idegennek,
vagy éppen csak megbökték,
tudván, annyit érdemelnek.

Kalap volt a státusz,
viselték is büszkén,
néha virággal, szalaggal,
körbe - körbe tűzték.

Fején hordta gazdája,
napban, szélben, esőben,
s ki tudja, hány történet,
maradt benne időtlen.

Most pihen sarokba dobva,
vagy padlás rejtekében,
egércsalád bújik meg,
boldogan belsejében.