Mikor eljön karácsony este, a világ ezüstbe öntött álommá válik. Odakint a táj, mint egy hóval hintett krémes torta, hófehér palástot ölt, és a fák ágai üvegkristályos koronákká dermednek a csillagfényben. A csend, amely a hótakarón pihen, nem üres, hanem puha, bársonyos takaró, amely elnyeli az eddig szürke hétköznapok zaját. Minden havas fuvallatban ott rezdül a messzeség éneke, a várakozás feszültségének legtisztább dallama. A gyertyafények lángjai apró, táncoló aranypillangókként siklanak a szobák falain, és megfestik az ablakokat meleg, reményteli színekkel, miközben a hideg éjszaka csillogó ékszerként szorítja ölelésébe a földet.
   Ezen az éjszakán, mindenkiben megérik a végtelen türelem gyümölcse, minden szívbe a szeretet költözik, mint egy fátyolos, édes illatú pára, amely lassan megtölti a lelkek minden zugát. A gonoszság és a harag magvai, amelyeket a fagyos szelek szórtak szét világunkban, most bús, elszáradt levelekként hullnak alá, és eltemetődnek a békesség és feledés mély, mindent megbocsátó mezejében. A szeretet egy láthatatlan, de mindent átható szikra, amely felgyújtja az otthonok melegét, és összeköti az embereket egy hosszú, fényes láthatatlan lánccal. A lelkek, mint kiszáradt virágok, amelyek hosszan várták a tavaszt, most végre megisszák ezt az édes, isteni harmóniát, és kitárják szirmaikat e csodálatos, áhítattal várt örömre, és csillogó szemmel együtt örülnek egymásnak, s a karácsonyi éj varázsának.

TM