Az emléked még most karcol,
mint égő, szúró gyémánt,
mely némán is fáj és bánt
egy már régen eltűnt arcról.
Pereg belőlem az idő
megfontolva, szép lassan,
de hagyja, csak hallgassam
az önvádat, mely egyre nő.

Hullatja zörgő levelét
az élet száradt fája,
fájdalom kúszik vágyra,
most hűl ki a tűz és a lét.
A múlt lemezét kaparod
makacsul, mindhiába,
nem tudsz gondolni másra,
zsibbad a szíved a karod.

Zavart tettek, töredékek,
meleg szobákban jártam, 
most sziszeg a szó számban,
Istenem, mért az enyészet!
Révedve vissza a múltra
a posvány, nyugalmadat
vállaltad, lágy akarat
gyanús ködébe burkolva.

Önző pillanat letepert,
elengedted a  kezet,
utad most hova vezet,
mikor már elvadult a kert.
Gondoltál valaha másra,
mit kaptál a világtól,
adtál vissza  magadból,
ha indulsz a Golgotádra?