Alig múlt tizennyolc,
a zubbony lógott rajta,
vézna fiú, az apja motyogta,
gyere haza, ölelte az anyja.

Vitték, kellett a katona,
üres volt a lövészárok,
árván álltak a fegyverek,
nem járták a haláltáncot.

Ment a fiú szótlanul,
por lepte be kabátját,
árok mélyén nem lelte
gyermeklelke virágát.

Nem értette, miért a harc,
csak ment, ahová küldték,
szíve mélyén félt nagyon,
mert álmait elvették.

Egy este, hogy megpihent,
csillagfény hullt a tájra,
álmában visszatért
anyjához, otthonába.

Aztán már nem kelt fel,
a föld lett hűs takarója,
szél suttogta, alig húsz,
ennyi volt búcsúztatója.

TM