Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Kedves Anna és Ariamta!

Főadmin
Főadmin képe

   Nem tudjátok elképzelni, mennyire meghatódtam a felajánlásotokon. Igaz, nem a Magyarerőre tartozik – bár a Magyarerő a Független Újságírók Szövetségének irodalmi honlapja, tehát annak „gyermeke”, mégis - szeretném leírni gondolataimat, mi az, ami annyira meghatott, hogy sírva írom e sorokat.
   Ti, amikor ide felléptetek, barátaink lettetek, hiszen beolvadtatok egy közösségbe, ami nekem elmondhatatlanul sokat jelent. Talán megértitek, ha elolvassátok a közeljövőben elkészülő könyvemet. Nem vagytok a FÚSZ tagjai. Mégis…

   Kezdem az elején!

   Éppen ebben az évben lesz 20 éve, hogy eszembe jutott: kellene egy nemzeti érzelmű újságíró szövetség, mert olyan nem volt! A sok-sok addigi újságíró tanítványom közül néhányan összeálltunk, és létrehoztam a FÚSZ-t. Aztán gyarapodtunk létszám tekintetében, de pénzünk nem volt, csak a tagdíj.   A sok-sok kötelezettség (APEH, közüzemi számlák, stb) az alakulás első napjától terhet rótt ránk – függetlenül attól, hányan voltunk.-

   Hosszú évekig /1996-2004-ig) kizárólag az én pénzemből működött az újságííró szövetség. (Volt jól fizetett munkahelyem, tanítottam újságírást, újságcikkeket írtam, stb..) Aztán bekövetkezett az autóbalesetem, ami miatt leszázalékoltak, és már annyit nem tudtam fizetni a FÚSZ-helyett, a FÚSZ-nak. De nem is kellett volna nekem ezt tenni, hiszen azért van elnöksége, és egyéb tisztségviselői az újságíró szövetségnek, hogy  közösen teremtsék elő a szövetség költségeit.

   A tisztségeket  nagy ovációval elvállalják, de tenni érte egy se tesz semmit. Van, aki ideig-óráig  valamilyen munkában talán segít. Én meg szaladok a legapróbb segítséget is megköszönni. Saját pénzemből vásárolt ajándékokkal, kitüntetésekkel – amiért sokan ácsingóznának olyanok is, akik azt valóban megérdemelnék -. Aztán amikor ezt megkapják, nagyon gyorsan elfelejtik, hogy felvállaltak valamit, és maradok egyedül a munkákban. Egy több száz fős szervezetet működtetni iszonyatos munka és mindezt egyetlen forint fizetés, és segítség nélkül! Más újságíró szövetségnél tucatnyi dolgozó van! Én pedig egymagam csinálok mindent, de a babért mindig mások aratják le.

   Valamikor régen Édesanyámtól mindig azt hallottam: aki sír, attól kell elvenni…

Ezt jómagam is megtapasztaltam. A szűkebb és tágabb elnökség tagjai valamennyien tőlem sokkal, de sokkal jobb anyagi körülmények között élnek. Van olyan közöttük, aki havi másfél-kettő milliós jövedelemmel rendelkezik, de még soha nem mondta, hogy benyúlok a zsebembe, és veszek egy könyvet, vagy odaadom támogatásként egy könyv árát. Végig hallgatom a többség nyávogását, hogy milyen csóró, majdnem éhezik, de  a másik szavával éppen arról beszél, mikor-hol üdült, milyen bulikon vett részt, stb..

   A közelmúlt egyik Küldöttgyűlésén felvállaltuk egy iskola támogatását. Nem nagy dolgokkal: Sokan az elnökségből saját könyveket adnak ki. Ezek egy része történelmi témájú. Gondoltam, adnak 2-3 darabot belőle (ezek a könyvek nem egyedi kiadásúak, több ezer darab készül belőlük, és boltokban értékesítik, tehát a bevétel is hatalmas. 2-3 db könyv ára kb annyi, mintha bárki letenne az asztalra 2-3000 Ft-ot  -  2-3 millióból!)

   Ismerem az ígérgetéseket, tudtam, hogy nem fogják állni a szavukat, ezért jegyzőkönyvben rögzítettük azok nevét, akik felajánlották a segítséget. Az elnökségből egyetlen egy sem állta a szavát! Tagjaink közül ketten adtak könyvet – pedig nekik nincsenek saját kiadott könyveik -.

  Életemben soha nem történt meg, hogy ne álltam volna a szavam. Saját pénzemből elkészítettem az iskolaújságot, pedig én csak a rokkant nyugdíjamból élek. Most készítem ezt a könyvet, amely a Hazáról szól… És hány darab könyvet készítek évente, amelyek anyagi költsége majdnem a duplája, mint amennyit kérek érte. A többit én fizetem, mert ez is az én elkötelezettségemről szól.

   Milyen furcsa: Nekem csak az van,  mégis jut mindenre. Én nem ismerem senkinek közületek az anyagi lehetőségeit, de mindig magamból indulok ki, és elképzelem, hogy ha nekem olyan kevés van, másnak sincs több. Pl Anna: nyugdíjas, beteg, sok-sok gyógyszert kell szednie...

   Egyszóval ugye értitek, miért sírtam el magam? Mert az adott szó nekem nagyon fontos.. Itt az iskolának adott szó a lényeg. Senkit nem érdekel, csak engem az elnökségből. És akkor valakik, akiknek biztosan nincs több, mint nekem, segíteni akarnak ? Pedig nem is elnökségi tagok. Mi több, még csak nem is FÚSZ-tagok..

   Újra csak igazolást nyer bennem az érzés, hogy többet ér egy „kisember”, mint száz „nagyember”… Mert a kisember felemelkedik, de a nagyemberek egyszer egészen biztosan földre hullanak.

   Köszönöm Nektek – nem csak a magam nevében, hanem az iskola nevében is! Nem, nem a könyvet, hanem azt, hogy EMBEREK tudtok lenni!

   Őszintén sajnálom, hogy kevés a lehetőségem arra, hogy köszönetemet másképp is kifejezhessem! Bár... biztosan megtalálom a módját...

Míg ilyen emberek vannak körülöttem, van reményem arra, hogy megérünk egy jobb világot!

 

Rovatok: 
Blog