Ha érted könyörögnék, távolba tekintve.
Végtelen messzeség, felhők felé intve.
Kérném az Irgalmast halkan fohászkodva,
Mennynek kapujáig „Mea culpát” szórva.

Fejem lehajtanám, mélyen elmerengve,
majd újra emelném, felegyenesedve.
Úgy harsognám ismét, daccal, acsarkodva,
keserű sodrába, bőszen kapaszkodva!

Mellemet püfölném a legszívesebben,
Hogy rés nyíljon rajta, s meneküljön lelkem!
Szárnyaljon szabadon, könnyedén lebegve,
ne szenvedjen bénán, bennem eltemetve.

Égiekhez szólnák, angyalokat hívva; 
- Keressétek meg, ki sorsbetűid, írja!
- Lágyan bökjétek meg, támaszkodó balját,
-élted lapján fekvő, tollat fogó markát.

Gömbölyödjön végre, az, mi rideg érces,
legyen a szenvedés, keserűség, véges!
Arcod, s szemed tükrén, boldogság ragyogjon!
Csonttá fagyott közöny, százfelé hasadjon!

Mint áldott napsugár, melegséget adjon!
Duzzadó rügyekből, bimbókká fakadjon!
Langyos eső mossa, szivárványt lehelve,
Nyiladozó kelyhét, gondosan nevelve!

Soha ne apadjon, szereteted árja,
csillogjon köntösén, hullámtáncot járva!
Széles kék medrének, hömpölygő folyása,
büszke bölcs folyamnak, szelíd méltósága.

Talán meghallgatod, üdvösségnek trónján!
Eljut hozzád a szó, s nem hiába szólnám?
Kérlek, tekints reám, s tudom, megértettél!
Te még nem hagytál el, utamon követtél.