Tapasztalni azt, ami a
tudatnak, s a szívnek fáj,
amikor vérünkben érezzük
népünk hazát kiáltó szavát.
Akkor még jobban fáj a
törpék testvért rúgása,
a vak látás, a semmit nem
tevő mocskolódás, ahol
hiába köszön a száj.
Hiába, hallásra nincs fül se már,
csak az önös eltűnő érdek,
csak a mára gondoló beszédek--
Istent nem ismerő habzsolás!
Vakok, süketek, némák
között fut az idő,
és magába hal lassan a szülő,
az érzéketlenségbe merevített jövő...
Kint a Kárpátokon, ébresztő zúgás,
fájdalmat bömbölő
féltés, hasít át, hallom
a felosztott ország-darabokon...
Pedig a Duna - Tisza egy, és rokon.
mint a "Marosnak, Oltnak egy a hangja" !
Ne csak ordítsatok, legyen hát
ennek a szép hazának,
egy vérű, egy szívű,
életet akaró magyarja!
2018. február, 1.
