Már éppen alkonyodott a Hargita lankáin, a nap úgy festett, mint egy túlérett paradicsom, amit valaki véletlenül a hegytetőre ejtett. Az Öreg Székely éppen a tornácán üldögélt, a kedvenc, repedezett faszékében. A keze ügyében ott pihent a büszkesége: egy hatalmas, hasas boroskancsó. Nem ám akármilyen kancsó volt ez! A falu legöregebbjei is csak suttogva emlegették, hogy ez a kancsó soha, de soha nem ürül ki. Legalábbis amíg az Öreg Székely iszik belőle.
   Aznap este az Öreg Székely különösen szomjas volt. Talán a hegyi levegő, talán a napközbeni favágás, talán csak úgy. Felhajtotta a kancsót a szájához, és hosszan, mélyet húzott belőle. A bor, mintha egy örökkévaló forrásból táplálkozna, csak folyt és folyt. Az Öreg Székely csak ivott, ivott, ivott. A szeme elkerekedett, a bajusza csuromboros lett, de a kancsó csak nem akart könnyebb lenni.
   - Ejnye! - gondolta magában az Öreg Székely, miközben letörölte a borcseppeket a szakálláról.- Ez a kancsó ma különösen bőkezű.
   Újra a szájához emelte a kancsót. Megint csak a mély, bugyborékoló hang hallatszott, ahogy a bor áramlik. Ivott egy jóízűt, majd még egyet. Aztán még egyet, csak a biztonság kedvéért. Aztán még egyet, mert hát a jó bor sosem árt. Aztán még egyet, mert kezdett kicsit szédülni, és úgy gondolta, egy kis bor segít egyensúlyban maradni.
   A nap teljesen lebukott, a csillagok kezdtek pislákolni az égen. Az Öreg Székely még mindig ott ült a tornácán, a kancsóval a kezében. Már a harmadik szomszéd jött át érdeklődni, hogy minden rendben van-e vele, mert a kancsó bugyborékolását már a falu túlsó végén is hallani lehetett.
   - Jól vagyok, fiam, jól! - kiáltotta az Öreg Székely, kissé motyogva. - Csak éppen... kóstolgatom a bort. És emelte ismét a szájához a kancsót.
   A negyedik szomszéd már egyenesen aggódott.
   - Öreg Székely, nem gondolja, hogy talán... elég lenne mára?
   Az Öreg Székely lassan leengedte a kancsót, és bambán nézett a szomszédra.
   - Elegem? Hogy lehetne elegem valamiből, ami soha nem fogy el? - kérdezte, majd ismét beleivott a kancsóba, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
   Végül a felesége, Bözsi néni jött ki a házból, kezében egy kötényt szorongatva.
   - Te, te bolond öreg! - csattant fel. - Már órák óta csak iszol! Mi lesz holnap a disznókkal, a tyúkokkal, a krumplival?
   Öreg Székely egy nagyot böfögött.
   - Nyugodj meg, édesem! Ez a kancsó csodás! Soha nem ürül ki! - És büszkén mutatta fel a teli kancsót.
   Bözsi néni sóhajtott egy mélyet.
   - Tudod te, hogy mi a csoda ebben a kancsóban, te szerencsétlen? Én töltöm újra meg újra a pincéből, amíg te itt dőzsölsz!
   Az Öreg Székely lassan pislogott. Aztán ránézett a kancsóra, majd a feleségére. Végül megvakarta a fejét.
   - Azt mondod... te töltöd? - kérdezte döbbenten.
   Bözsi néni mérgesen bólintott.
   Az Öreg Székely egy pillanatig csendben volt. Aztán felnevetett egy hatalmasat, ami még a közeli erdő fáit is megrezegtette.
   - Hát persze! - kiáltotta. - Ezért olyan finom ez a bor ma este! Mert a feleségem töltötte! Na, erre igyunk még egyet! - És ismét a szájához emelte a kancsót, mit sem törődve azzal, hogy a "soha ki nem fogyó" csoda mögött valójában a felesége szorgoskodása állt. Bözsi néni pedig csak a homlokát csapkodta, de azért egy halvány mosolyra húzta a száját. Hiszen tudta, az ő Öreg Székelye néha egy nagy, bohókás buta, de a szíve aranyból van. És legalább aznap este nem kellett a borért a pincébe mennie.

TM