Magam keresve kérdem,
ki vagyok én, hol van a helyem?
Tükörbe nézve, egy arc.
Benne, ha nem mozdulok is,
él szemem.
Íriszén hol öröm, hol félelem.
Hetvenöt év, ez már történelem.

*

Ma régi levelek kerültek kezembe.
Szüleimhez szólók, és testvéreimnek.
Kicsi gyermek voltam, még alig tizenegy,
amikor elkezdtem írogatni őket.

Nyaralni küldtek és én hazavágytam.
Mindenki hiányzott.
Egyre a hazaindulást és a választ vártam,
naponta megírtam, nyílt levelezőlapra,
jöjjenek már értem, és vigyenek haza.

Elsárgult papíron, a gyöngybetűk között,
könnyes mosolyomba rejtett emlékezet.
Kérdésemre nincsen már felelet.
 - Miért is kellett nyaralni küldeni
egyedül egy gyereket?

Minket még másként neveltek,
hogy mi a kívánságunk,
vagy, hogy mit nem szeretnénk,
a gyerektől sose kérdezték meg.

*

Isten élni küldött,
jót akart ő nekem,
annyi mindent adott,
amit én szerettem.

De akkor miért
szorongat most engem
valahonnan mélyről
a hiányérzetem?

Talán mert az élet
oly sokszor mogorva
mézzel teli bögre,
széle csupa csorba.

Jó lehetne minden,
édes, mint virágméz.
Akkor a semmiből
jön egy sorsrontó kéz,
napjaidban káosz,
hogy boldogtalan légy.

És te csak kábultan nézed,
hogy megtervezett élted
lassan a porba hull.

Mert itt hagynak sorban
mind, akik szerettek.
Fogták a kezedet,
a bajból kivezettek.
Ha fáztál, átöleltek,
szóltál, rád figyeltek.
Mókádon nevettek.

Némaság vesz körül.
Egyre nagyobb a csend.
Páros magány a trend,
mit az ember egyenként,
vagy külön-külön
magának teremt.

Isten élni küldött,
jót akart neked s nekem,
hozzám küldött,
fogd meg hát a kezem,
és fogadd el egyszerű,
szelíd szeretetem. 

2024. november

TM