Ki vagyok én?
   Egy maréknyi hajnal, amely még nem döntötte el, hogy fénnyé vagy köddé válik a mai nappal.
   Egy fa vagyok, s gyökereim a múlt csendjébe kapaszkodnak, miközben lombom a jövő szelét hallgatja.
   Nem csupán ember vagyok, hanem egy út, mit a lépteim rajzolnak a porba, s amit majd az idő lassan beleír az örökkévalóság könyvébe.
   A szavak nem eszközeim, inkább a lélegzetem.
   Minden versem egy madár, s a mellkasomból repül ki, hogy mások egére is vigyen egy darabnyi kék eget. Néha sebesült szárnyakkal érkezik ugyan, néha napfényben fürdik, de mindig ugyanazt keresi, azt a szívet, amelyik felismeri benne önmagát.
   Költő vagyok, mert nem tudok hallgatni a csendre.
   Meghallom a falevelek suttogását, a kövek emlékeit, az eső könnyeit és a nap mosolyát. 
   A világ számomra nem a tárgyak gyűjteménye, egy élő kert, ahol minden virág egy történetben nyílik ki, és minden árnyék egy titkot őriz.
   Voltam folyó, amely elsodort, és voltam szikla, amely megtört minden hullámot. Megtanultam, hogy a fájdalom nem börtön, hanem egy kovácsműhely, s ott edződik a lélek acélja. Az öröm pedig nem egy zajos ünnep, egy halk gyertyaláng, s a legnagyobb sötétségben is emlékeztet arra, hogy valahol létezik a fény.
   Nem a tapsért írok. Nem a nevekért, nem a dicsőségért. Azért írok, mert hiszem, hogy minden kimondott igaz szó egy híd két ember között.
   Mert hiszem, hogy egyetlen vers is képes megfogni azt, aki már majdnem elengedte az élet kezét.
   Ha kérdezed, ki vagyok, nem tudok egyetlen szóval felelni.
   Madár vagyok és fészek. Seb vagyok és gyógyulás. Vándor vagyok és otthon. Egyszerre vagyok kérdés és válasz, könny és mosoly, alkony és pirkadat.
   S amikor egyszer majd elcsendesedik bennem az utolsó mondat is, nem azt szeretném, hogy a nevem maradjon meg. Azt szeretném, hogy egy-egy sorom tovább éljen valakinek a szívében, mint egy apró mécses, mi nem engedi benne kialudni a reményt.
   Mert majd nem az számít, ki voltam. Hanem az, hogy a szavaim után maradt-e egy kis fény azok lelkében, akik velem együtt néztek fel ugyanarra az égre.

TM