Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Kicsi pékinas

Adalberto
Adalberto képe

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren, de még az égig érő hegyen is, egy városkában élt egy pék. Olyan finom és ropogós kenyereket sütött, hogy messzi vidékről a hírére jártak.

A pékség előtt minden nap emberek állat és várták, hogy kisüljön a kenyér.

Mindenki szerette a péket. Nem csak azért, mert finomakat sütött, hanem az olcsósága miatt is. Nem úgy, mint a városka másik pékje. Annál mindig sületlen volt a kenyér, és azt nagyon drágán adta. Üzletébe csak ritkán tévedt be vevő.

Ha idegen járt a városban, és véletlenül be akart menni a boltba, hogy kenyeret vegyen, az emberek lebeszélték róla. Jobban teszi, ha elmegy a másik pékhez.

Ezért a kapzsi pék nagyon haragudott. Szünet nélkül azon törte a fejét, hogyan lehetne lejáratni a kollégáját. Különféle terveket eszelt ki, amelyekkel magához csábítsa a vevőket.

Ahol csak tehette, mindenhol elhíresztelte, hogy a másik pékségben homokból sütik a kenyeret liszt helyett. De mit sem segített ez. Senki nem hitt neki. Csak meg kellett nézni a portékát és érezni annak a kellemes illatát, azonnal lehetett tudni, mindez hazugság.

Számtalan dologgal próbálkozott a kapzsi, irigy pék. Már csak arra számíthatott, hogy vetélytársa meghal, és akkor ő lesz az egyedüli pék a városkában.

Nem alaptalanul várt erre. Akitől tartott, az már nagyon öreg volt. Napról napra fogyott az ereje. Az emberek azt suttogták az utcán egymásnak, hogy szegény pékmester nem sokáig bírja. Fájt a lába, fájt a dereka, mindenféle baja volt. Kérdezgették is tőle, mi lesz, ha már nem tud dolgozni.

–Aranyoskáim, akkor lehúzom a rolót, és bezár a pékség. Mehettek az alvégre a másik pékhez kenyeret venni – mondta szomorúan.

–Jaj, Istenem! – sipítozott egy asszonyság. – Az a pék ehetetlen kenyeret süt.

A pék széttárta karaját, s ezzel jelezve, ez ellen nem tud tenni semmit.

A vásárlók közt volt egy fiúcska, édesanyjával jött el a pékségbe. Egyszer csak váratlanul az emberek elé furakodott.

–Bácsi, tanítson meg engem, kenyeret sütni! Szeretnék beállni pékinasnak.

Mindenki elmosolyodott. Valaki hátul a boltban megjegyezte:

–Kicsi vagy te még ehhez.

–Nana! – csillant fel az öreg pékmester szeme. – Én is ekkortájt voltam, amikor édesapám pékinasnak adott. Ha komolyan gondoltad, amit mondtál, akár holnap már jöhetsz tanulni a mesterséget. De ne feledd, egy péknek korán kell kelnie, hogy az emberek asztalán már reggel ott legyen a finom, friss cipó a reggelihez.

–Ez legyen az én gondom, mesteruram – csapott az öreg pék markába.

Az emberek nem sokat adtak a gyerek szavára. Úgy gondolták, holnapra elfelejti az egészet. Nem fog ő éjjel felkelni, hogy kitanulja a kenyérsütés mesterségét.

Mindenki legnagyobb csodálkozására, a fiúcska érkezett legkorábban. A városka toronyórája alig ütötte el az éjfélt, s már a pékség ajtaja előtt toporgott.

–No, fiam, látom nem vagy akárki – dicsérte meg az öreg pék. – Még azt sem tudom, hogy hívnak?

–Palkó a nevem, mesteruram – válaszolta illemtudóan.

–Rendben, Palkó. Gyere velem, végigvezetlek a pékségen. Elmagyarázok mindent, hogyan lesz a hófehér lisztből finom, ropogós kenyér. De jól jegyezz és figyelj meg mindent, mert csak egyszer fogom elmondani.

Elindultak helyiségről helyiségre. Palkó figyelte öreg mesterének minden mozdulatát. Jól az eszébe véste, miből mennyit kell a kenyérbe tenni. Agya úgy vágott, mint a borotva. Harmadnapra meg is tanulta a kenyérsütés összes fortélyát. Ő is éppen olyan finom kenyeret sütött, mint az öreg pék.

–Most már nyugodtan megpihenhetek – mondta a pékmester. – Mától, Palkó te fogod a kenyeret sütni. Rád ruházok mindent. Szeresd mesterségedet tiszta szívedből és akkor meglásd, minden a legnagyobb rendjén lesz! Soha ne csapd be az embereket! Ha csak egyetlen egyszer is kapzsi leszel, a vevők elpártolnak tőled, és soha többé nem nyitnak be üzletedbe.

Palkó megfogadta az öreg pék tanácsát. Mindjárt neki is állt kenyeret sütni.

Amikor ezt az irigy, kapzsi pék megtudta, kuncogott magában. Tenyerét dörzsölte örömében. Úgy gondolta könnyedén túljárhat a fiúcska eszén.

Álruhát öltött, és köpönyege alá egy cipót rejtett, amibe belesütött egy kígyót. Azt tervezte, hogy a kenyérboltban a többi közé csempészi a kenyerét. Ha majd valaki megveszi, s felvágja egy kígyó fog belőle kimászni. Ez elegendő lesz, hogy híre menjen, milyen kenyeret süt Palkó. A városiak soha többé nem mennek be a boltjába kenyeret venni.

Majdnem minden úgy is történt, ahogyan eltervezte. Álruhában senki nem ismerte fel. Idegen vándornak hitték, aki vásárlás céljából ment be a pékségbe. Vett is egy picinyke veknit. Olyan kicsi volt, hogy egy egér nem lakott volna jól vele. Még erre is sajnálta pénzét. Pedig csak egy vacak garasba került. Azalatt, hogy a boltban válogatott a kenyerek közé csempészte, amit magával hozott.

Kiment a pékségből és elbújva az utcán, várta, mi fog történi.

Nem sokáig kellett várnia. Egyszer csak egy szegény asszony hangosan felkiáltott, amikor arra kérte Palkót, hogy vágja ketté a kenyeret.

–Hiszen ebben három aranytallér van – mondta csodálkozva.

Palkó sem értette, ezért felvágott egy másikat is. Lássatok csodát abban is volt három aranytallér. Így minden kenyérben, amit akkor reggel kisütöttek.

–Akkor ugye nem kapom meg ezt a fél kenyeret? – kérdezte a szegény asszony.

–Dehogy nem – válaszolta Palkó. – Kifizette az árát, most már minden a magáé, ami benne volt. Sőt a többit is szívesen eladom a szokott áron mindenestül.

Vitték is az emberek a kenyeret, mint a cukrot. Örültek a három szépen csillogó aranytallérnak.

A kapzsi, irigy péket majd megütötte a guta. Gyorsan haza loholt, és újból sütött magának egy kígyós kenyeret, azt remélve, hogy a csoda megismétlődik.

Meg is ismétlődött, de nem úgy, ahogy képzelte. Amikor kettétörte a kenyeret egy tucat mérges kígyó tekerőzött ki belőle egyenesen a pék felé tartva.

Ha nem szaladt volna el, akkor bizony könnyen porul járhatott volna.

El is kotródott a városból. Soha többé még csak a környékére sem nézett. Talán még a világból is kiment szégyenében. Ki tudja, hol talált új otthonra? Ha talált is véletlenül valahol, akkor remélhetőleg egy életre megtanulta nem szabad kapzsinak, irigynek lenni.

Tudom, most azt hiszitek véget ért a mesém, de még azt el kell mondanom nektek, amiről majdnem megfeledkeztem, hogy az öreg péknek volt egy csodaszép leánykája. A két fiatal egymásba szeretett, majd hamarosan összeházasodtak. Még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle!

Rovatok: 
Mese