Már ezer éve hogy zsibbad a vállunk,
pusztulunk, és hullunk fél ezer éve,
próbára tesz minket elvadult korunk,
fogyatkozunk, apad a nemzet vére.

Jártam már északon, és jártam délen,
de itt pihen az a titkos ősdelej,
melytől, bárhol is voltam, bárhol éltem,
testem, lelkem már sosem szakadhat el.

Gaznak és szemétnek tartják, ami szép,
már régóta bűn maga a gondolat
is, miért fájdítja az ember szívét,
Hazám, hogy senkik viselik gondodat,

Hány atmoszférát bír még el az ember,
tűri, hagyja, hogy birkaként tereljék,
és ha nem bírja, akkor miért nem mer,
a fizetség érte mért csak verejték.

Most, amikor már a nóta is átok,
belső, gyilkos Trianonunk fojtogat,
hát mondjátok meg, még mire is vártok,
várunk, mért sírom néktek e sorokat!

 2015. 03. 1l.