A tűz fölött gulyás fő a nagy készségben,
Amelybe a gazda paprikát rak éppen.
Majd leül a fűbe és a múltba téved,
S felidéz a múltból egy árva ”cselédet”:

Öreg jószágával ballag újra egyre,
Kinek a bőrére le van telepedve,
S kinek húsát főni a bográcsban látja…
„De sokat szolgáltál, hej, te szegény pára!

De sokat aludtunk hideg szalmaágyon,
S indultunk el együtt kora-hajnaltájon.
Te az igát húztad, én a kapa nyelét.
Hej, pedig de sokszor nem is jutott ebéd.

És ha a tél eljött, én voltam szolgálód,
Megtöltöttem mindig szénával a jászolt,
És a kútból húztam friss vizet elébed,
Hadd tegye a dolgát jóízű ebéded.

De az idő eljárt lassacskán feletted,
S elhagyta a lélek ezt a fáradt testet.
De te mégis tovább, s most is híven szolgálsz…
Mert a szükség nagy úr… s nem kérdez a bogrács...”

A magyar parasztnak egy hűséges társa,
– Ki nem hiszi, higgye, s ne csak higgye, lássa! –
Az az öreg jószág, az az öreg pára,
Az a villás szarvú hamuszín barátja…

Rácz Endre ©
2017 09. 25. Szerep