Akár elhiszitek, akár nem, most mesélek nektek a király kicsi trombitásáról, akit Jankónak hívtak. Üljetek ide körém, és már el is kezdem!

Jankó nem volt akármilyen legényke. Már egészen kicsinyke korában édes szüléjét azért nyaggatta, hogy vegyen neki egy trombitát a hetivásárban. Eleinte anyja tiltakozott ellene, és mindent más ígért fiacskájának, csak felejtse el a trombitát.

– Veszek neked játék lovacskát, szép téli sipkát, piros csizmácskát, csak ne kérj trombitát. Édesapád mérges lesz, ha egész nap azt fújod. Azonkívül a szomszédok is megharagszanak, ha ezzel ijesztgeted kutyájukat.

Hiába volt a kérés, Jankó kitartott a trombita mellett. Végül mégis csak megkapta a hangszert. Nem is kellett neki ennél nagyobb boldogság. Amikor csak tudta, mindig fújta. Volt is ebből sok veszekedés. A szomszédok szünet nélkül zsörtölődtek, bántotta fülüket a trombitaszó. Számtalanszor átszóltak, hogy már fejezze be már a zenélést. Ilyenkor a fiúcska pár percre abbahagyta, de gondolt egyet és újból rázendített.

Így ment ez napokon, heteken keresztül. Szülei Jankónak abban reménykedtek, hogy majd csak megunja, vagy elromlik a vásárban vett hangszer. Egyik sem történ meg. Jankó nem unta meg, sőt napról napra egyre jobban kedvelte fújni a trombitát. Az meg, hogy elromoljon nem volt hozzá szerencséjük. Ki tudja, milyen mester készítette. Olyan mesteri munka volt, ami egyhamar nem megy tönkre.

Történt egyszer, hogy a közeli várban lévő király megneszelte, hogy ellenség közeledik, és veszély leselkedik az ott lévőkre. Ezért megparancsolta, hogy egy ember másszon fel a vár legmagasabb tornyába, és onnan szemlélje a vidéket. Amikor meglátja az ellenséges sereget, azonnal fújjon bele a trombitájába, jelezve a veszélyt.

Fel is ment az egyik katona toronyba, de hiába nézett jobbra – balra semmi különöset nem látott. Egy idő múltával elunta magát. Gondolta alszik egyet. Egyhamar úgysem ér ide az ellenség. Ha majd látja, akkor jó hangosan belefúj a hangszerébe figyelmeztetve a várbelieket, készüljenek a viadalra.

Leheveredett a torony padozatára és egy pillanat múlva már húzta is a lóbőrt. Akár a feje fölött is süthettek volna el egy nagy ágyút, annak a durranását sem hallotta volna meg. Pedig az ellenség már nem is járt olyan messze, csak az erdő, és a dombok eltakarta az állig felfegyverzett katonákat.

Jankónak a trombitáláson kívül a másik szenvedélye a fára mászás volt. Nem tellett el nap, hogy legalább egy jó magas fára fel ne másszon, és ne ücsörögjön odafenn néhány fertály órát. Ilyenkor mindig magával vitte a trombitáját is.

Ezen a napon is kiválasztott magának egy hórihorgas, magas fát, ahonnan messze el lehetett látni és, mint egy fürge mókus felmászott rá. Amint a csúcsában nézte a messzi tájat, egyszer csak különös dolgot látott a dombok irányában.

Először azt hitte káprázik a szeme, vagy a manók tréfálkoznak vele. Ellenben, amikor jobban kinyitotta csipáit, látja, hogy egy félelmetes sereg közeleg a vár felé.

Jankó hallott róla, hogy a toronyban levő katonának az a dolga, hogy időben jelezze a közeledő ellenséget trombitaszóval. Még azt is tudta, mit kell ilyenkor fújni. Várta is, hogy a toronyban megszólaljon a trombita. De hogyan szólaljon meg, ha az ott lévő katona alszik, mint a tej.

A fiúcska vár és várt. Közben szemmel tartotta a közeledő ellenséget. Várhatott volna ítéletnapig is a trombitaszóra, az nem szólalt meg, mert megszólaltatója mélyen aludt.

Már annyi idő nem volt, hogy lemásszon a fáról és a várhoz loholjon figyelmeztetve a bentlévőket, hogy jön az ellenség. Különben is, ki hinne neki? A strázsa be sem engedné, mérgesen elzavarná a kaputól.

Amint mondtam volt, Jankó hibátlanul ismerte, hogy ilyen esetekben, mit kell fújni a trombitán. Még csak véletlenül sem vétette volna el. Nem habozott sokáig, ott fenn a magas fa tetején jó hangosan belefújt a hangszerébe. Olyan hangosan szólalt meg az, hogy talán még heted határba is elhallatszott és nem csak a várig.

Erre a király és a katonák azonnal felkapták fejüket. Igaz akkor még nem tudták, ki fújta meg a trombitát. De nem is ez volt a fontos. Ahányan csak voltak, mint a várfalakra tódultak és ott készenlétben várták az ellenséget. Nem is tudta az bevenni a várat. Pedig mindent elkövettek, de a várvédők olyan hősiesen harcoltak, hogy előbb utóbb az ellenségnek be kellett látnia, hogy itt nincs semmi keresnivalója. Még napnyugta előtt el is takarodott a vár alól.

A király meg akarta dicsérni trombitását, amiért időben jelzett és nem érte őket váratlanul a támadás. Ő maga ment fel a toronyba, és elszörnyedve látta, hogy a katona még mindig alszik.

Mérgesen megrázta a vállát és rákiáltott:

– Mit csinálsz itt, te ördögfajzat?

– Fenséges királyom – tápászkodott fel a katona – várom az ellenséget, hogy megfújhassam a trombitámat, de eddig még egy fia ellenség sem látható. Tessék csak személyesen is meggyőződni róla!

– Persze, hogy nem látható, – mordult rá a király – amikor már el is takarodott a vár alól. Te átaludtad az egész harcot, és ha nem halljuk meg a trombitaszót, akkor bizonyára valahányan elveszünk. Csak akkor az a kérdés, ki fújta meg a trombitát? Egy trombitaszó tisztán jelezte, hogy ellenség van a láthatáron. Te nem lehettél, mert kisdeden aludtál. Még az ágyúk dörgő hangját sem hallottad meg.

Majdnem örök rejtély maradt a király és a várbeliek részére a titokzatos trombitás, hacsak egy nap Jankó egyik szomszédja nem megy panaszra a kisfiú állandó trombitálása miatt.

– Nem lehet kibírni. Állandóan fújja – panaszkodott a szomszéd. –Nincs egy perc nyugalmam tőle. Fenséges királyom, nagyon kérem kegyelmedet, csináljon valamit ezzel a kölyökkel!

A király ezt meghallván, gondolt egyet és teljes szigorúságával mondta:

– Hozzátok elém ezt a trombitáló fiút!

Jankónak szegény anyja, amikor erről tudomást szerzett nagyon megijedt, és sírva küldte fiát a királyhoz:

– Ugye, fiam megmondtam, nem kell neked trombita! Látod, milyen nagy baj lett belőle. Most bizonyára mindnyájunkat a király tömlöcbe vet. Jaj, Istenem! Jaj, Istenem!

A király szigorú arccal ült a trónján, amikor megérkeztek. Mindjárt meg is kérdezte Jankótól:

– Na, Jankó fiam, te trombitálsz-e szünet nélkül a szomszédokat mérgesítve?

– Igen, fenséges királyom, de muzsikámmal senkit sem akarok mérgesíteni, csak a botfülű embereknek nem tetszik. A szép trombitaszó a mennyországig hallatszik.

– Igazán? – csodálkozott el a koronás fő. – Ha ezt be tudod bizonyítani, akkor megkegyelmezek, de ha nem akkor életed végéig tömlöcbe csukatlak. Menj haza és otthonodból fújd meg a hangszeredet!

A fiú anyja úgy megijedt, hogy majdnem összeesett.

– Mi lesz velem, ha tömlöcbe zárnak?

– Ne féljen édesanyám, – vigasztalta Jankó – olyat trombitálok, amely a királynak is tetszeni fog és elhallatszik a várba is.

Elmentek haza és otthon Jankó felmászott arra a magas fára, amelyiken volt, amikor jött az ellenség. Újból belefújt a trombitájába, és ugyanazt, amely a veszélyt jelzi.

A királynak nem is kellett több bizonyíték, mindjárt megértette, hogy ez a kicsi fiúcska mentette meg a várat. Ha ő nincs, akkor most valahányan földönfutók lennének.

Fényes kísérettel ment Jankó házához. Szegény asszony azt hitte, azért jön a király, hogy tömlöcbe vesse egyetlen fiát.

– Fenséges királyom, – vetette magát a földre Jankó édesanyja – bocsásson meg fiacskámnak! Ne zárasa tömlöce, hiszen még gyermek!

– Keljen fel, jó asszony! – emelte fel a király a zokogó nőt. – Fiának, nem fog bántódása esni, sőt szeretném megjutalmazni, amiért megmentette a várat az ellenségtől. A mai naptól fogva, Jankó lesz a trombitásom, és a várban annyit fújhatja a hangszerét, amennyit csak akarja.

Erre az asszony megnyugodott, de még a szomszédok is, mert hiszen a várból mégis csak szebben hangzik a trombitaszó, mint közvetlen a szomszédból.

Itt a vége, fuss el véle!