Jégszívű tél virgonc fattya
fittyet hányva, mit mond atyja,
fölpattant a táltos fagyra.
Vágtatott a zúgó széllel,
megugrott a sarki fénnyel:
délen nézni kicsit széjjel.
Fiatal volt még, tudatlan,
mint a csíkos hátú vadkan,
ki már röffen az avarban.
Áprilisban télnek lenni?
pestiesen: ez nem semmi!
Próbálja meg – nem fog menni!
Hanem a mi telünk deli,
verme jéggel, faggyal teli,
s a kihívást is kedveli.
Kora nyárban széjjelnézett,
s a látványtól úgy elképedt –
körbeforgott tanács végett.
Az öreg tél azt mesélte
esténként, ha szépen kérte,
s zord beszédét épp nem félte:
amikor ő vonul, s támad,
kihaltak a messzi tájak –
megadóan rája várnak.
Itt meg minden zöldben úszik,
nagy folyótól keskeny útig,
s szerte virágszirom hullik.
Fent az égen tüzes korong,
aki ránéz, bíz az bolond –
ki szeret egy forró pofont?
Hátha eljött, ne hiába,
mint a vénlány heti bálba,
s aztán hétszer meg is bánja.
Összeszedett minden erőt:
rontó szelet, jeges esőt,
hóágyút is, tizenkettőt.
Három napig dúlt a tájon –
áthempergett hét határon,
lidérces volt, mint az álom.
Hanyatt lökött öles fákat,
reccsentek a vastag ágak –
megrémült az ember, s állat.
Zsenge vetésen taposott,
gyümölcsfáról jövőt lopott,
s a szőlőn is nyomot hagyott.
Elzárta a hegyi utat,
ösvényt, ami haza mutat,
járt-kelt, mint egy őrült dúvad.
Úgy tűnt, bizony itt a végzet:
„kutya tél ez, s nagyon képzett”-
Bálint gazda is csak nézett.
Aztán, mintha parancsolnák:
nem dühöngött onnan tovább,
de nem mondta el az okát…
Ahogy betört, olyan hévvel
vonult vissza egyik éjjel –
csak volt rajta némi kényszer…
Azt mondták az idősebbek,
atyja szólt rá: „hohó, gyermek
gyere csak, majd megnevellek!
Nézz csak körül, lásd mit tettél,
rólam is rossz hírt keltettél –
tavasz van már fiam, nem tél!”
Kisütött a nap utána,
gyenge hava, mint a pára,
madár röppent ágról ágra…
Itt lenne a mese vége,
ha Holle anyó mesélne –
a télhez ő ért elvégre -,
ám a sok kár, amit hagyott -
törött fákat, búzán fagyot -,
megijesztett kicsit, nagyot –
vendégűző szidást kapott!
2017.04.21. Csorba Tibor